Egy délután, puha pléd takarja be testem,

olyan védett, bebábozódott lettem,

nem akartam több kapcsolatot vele,

fájt a lét és kinn a világra borult az égiek fellege,

finom puha, beburkoltam testem,

jól esett ez az érintés, odaát lebegtem,

testem súlyos lett, valahogy elnehezedtem,

lelkem lebegett valahol felettem.

Teltek órák, az időt elvesztettem,

a pléd védelmében szenderegtem,

kiléptem a világból, semmit se éreztem,

megszűnt egy időre az itteni létezésem,

nem aludtam, csak e védett állapotban voltam,

melyből mintha épp lettem volna holtan,

oly nehéz volt visszatérni ide,

a magányos vasárnap fényibe,

csak feküdtem, úgy éreztem lelkem nem kel életre,

testem csak elnehezülve feküdt a takaró alatt létezve,

aludtam? vagy nem? ki tudja,  csak lebegtem,

másvilágban voltam ott, hol már semmit se kerestem,

nem akartam, hogy megérts, nem akartam hogy szeress,

csak arra vágytam, velem együtt odafenn lehess.

S mikor visszatértem, odalenn nagy bolyhos felhő takarta az eget,

összefüggően borult rá, szürke bárányosan, lelkem ott lebegett,

testembe egy halovány erő tán visszatért és lestem odafenn,

nagy, összefüggő, szürke rám borult s azt hiszem engem keresett,

megérintett, puha volt, messzi távoli az égen,

a lélek pedig ott tombolt valahol a kékben.

Tudod  mit jelent magányosan élni?

Tudod mit a kapcsolatoktól rettegve félni?

Tudod mit teszel, ha nem írsz vissza?

Még az is lehet, eléred, hogy menjek a vasútra,

hol vonatok jönnek-mennek, kavarog a fejem,

szerencsésen végzem, ha megmarad az Életem.

De Te , Te csak ne írj, nem érek annyit én,

az ember nem a felvett kapcsolatért él,

mert ha el is hagynak, ha el is hagynak az úton,

maradok erős és megyek, megyek tovább magamtól,

harcolok ha a magány fel is emészt,

a szavaimban és a némaságban is ott a  félsz,

de Te ne szólj hozzám, nem érdemlem véletlenül se,

nem hiszek már az igaz szeretetben,

mert hiába küzdök és hiába remélek,

nem reagálsz soha és én egyre inkább félek,

épp ezért ne is várd hogy feléd én lépjek,

szorongásom elfullaszt, utolsó erőkből élek,

írj vissza, ha két sort is, ne hagyj egyedül, kérlek!

Érezzem csak a fuvallatát, hogy szeretsz és

nem kell, hogy féljek.

Szótlan este, hangtalan magány,

a vonat elhaladt, elnémult a Halál,

körötted eső, csak zuhogott,

bőrödön végigfolyva patakzott,

itt még volt tested-lelked bár fájt érezni,

ültél a peronon és nekiálltál egy kést élezni,

próbálgattad, hátha az kevésbé fog fájni,

a kockában fullasztó forróság, vágytál már hányni,

csak ültél a peronon, késő esti eső esett,

feletted villámok tarkították a fergeteget,

gondolkoztál, hogy s mint, az eső a kockán pergett,

te segítségért kiabáltál de a túloldalon senki se termett,

a kést élesen a kocka üvegfala felé pergetted,

míg az szilánkosra zuhant körötted,

újra kinn voltál és újra sebezhetőn,

rettegtél kinn sötétben, esőben, egyedül, darabokra esőn,

ekkor kiültél és a sínek között törökülésben becsuktad a szemed,

a vonat egyre közelebb zakatolt, egyre távolabb érezted,

majd a csikorgó fék, és az üvegszilánkokkal tolt maga előtt,

sötét este, eső zuhogott, senki nem látta a tested, a pergőt,

az éjszaka belemosta véred a talajba,

a vonat tovább zakatolt, lelked ott lebegett e távoli zajban,

lebegett, már tényleg csak a lélek,

tested ekkor már nem érezted, más volt itt az élet,

szellemlányként ma is a vasúton kísértesz,

kevesen látnak, tán csak apró kisgyerekek,

kik meglátják mögötted a szomorúságot, a könnyeidet,

ha a szülő nem figyel, szólnak hozzád,

- Ki vagy te? 

- Egy egyszer volt lány, ki magányosan ült a peronon a nyári viharban,

aztán élezett kése állt a kockafalban,

aztán védtelen lett és a sínekre ült csukott szemmel,

zakatolt a vonat, s közben lelke a magasba ment el.

A világot sötét felhők burkolják be,

elérhetetlen a szíved rejteke,

elérhetetlen a lelked, olyan távoli,

hallgatod az embereket mindenfélén beszélni, csámcsogni,

hallgatod, hallgatod és túl sok,

eláraszt a világ, az égen villám villog,

és a kocka üvegfalán csak hullnak az esőcseppek,

egyik kerget másikat, a másik az egyiket,

belül ott a kockában, oly érzéstelen a Magány,

futnak a sínek és nem messze a Halál,

amott messze látod, a messzi látóhatár,

csak figyeled a lelked és már semmi se fáj.

oly nehéz, éled, telik napról napra

kinn megdörren az ég, a kockába mintha villám csapna,

a szilánkok pattognak, a vízzel vegyülő vércseppek táncolnak,

és végül csak ülsz a viharban a síneken,

ember egy lélek se körülötted, senki se figyel,

 a kocka szétpattant, véred mosódik a talajba,

 a vonat közeleg, a mozdony sípol, nagy a robaja,

a fék csikorog, mint lebegve mindent oly messziről hallod,

csikorog és a sínek közé ájulsz, a kocka végül teljesen szétpattan,

a vonat jön, tested  a mozdonyhoz csattant,

végül már csak a vörös hajszálak jelzik ottléted,

a halált már réges-rég nem félted.

A villám verte kocka szilánkjai sebezték léted,

vörös hajszálak, a vért beszívó földbe ragadva,

visszacsalogatták szellemlényed,

ezen a viharos éjszakán kihunyt minden fényed,

szellemlánnyá lettél,

a sínek mentén kísértesz.