Kedves Napló, neked írom,
Te maradtál meg az úton,
örök és hűséges barát,
ki meghallgat, ha nyomaszt a világ,
leírt szavam előre utat tör,
belül van, egy belső lélek-körön,
kimondott szóvá sose áll,
benn talán ott az örök halál,
a némaság, mely napról napra fáj,
a hang kiutat nem talál.
El akartad venni tőlem az egyetlen eszközt,
mivel hangom ki-kitörhet az üvegfal repedései közt?
Nem! Sose fogod tudni, mert én kitartok,
a szavaimnak szabad utat adok,
és bár rettegek szólni, rettegek bárkihez szólni,
félek a hangom csak a fájdalmat fogja az életembe hozni,
és néha még csillog, dó, ré, mi, fá, végül csak hallgatja a világot,
mert harcos az Élet azzal mi legbelül van, a Halál ott
és elhallgatsz,
és a csakazértis némaság,
a te lelkedben is kong az üvegfalon át,
mert ott vezetnek a sínek és távoli a látóhatár,
jön a vonat, átsuhan rajtad, meg nem áll.
Aztán a vasúton ott maradsz, Hallgató Némaság,
szellemed az utasok közt bolyong, meg nem áll,
egy kisgyerek meglát, beszélgetni kezd veled,
végre, ott, megérzed. hogy ő szeret.
