Valami furcsa üresség, távol az égen úszó szavak,

valami furcsa távolodás, egymásba nem fonódott sokféle gondolat,

valami távoli lebegés, messzi magány,

lebeg, lebeg, egyre csak és semmi nem fáj,

emberek, szavak, beszélnek, távolról hallod,

minden olyan távoli, messziről zajlott,

hangok, oly távoli, szavak, már nem élnek,

megfagyva hullanak szét és koppannak a kocka szélének,

míg te ott benn a kocka közepén ülsz, minden oly távoli,

szavaid fagyottan zuhognak rád, már nem tudsz álmodni,

néha csak csukod a szemed és odaát fura, rövid mondatokká lesznek,

a jégcsapokat faragod, szilánkjai peregnek,

okoznak rajtad kisebb-nagyobb sebeket,

de te már nem hallod szavaid és lelkedet,

mert minden olyan messzi, rettegsz beszélni,

újra kezdesz hangoktól és szavaktól félni,

és ordít ott ordít benned a némaság,

ha tehetnéd, törnéd az üvegfalú kockát át,

de fala túl vastag és a szavak már fel nem olvadnak,

mondatokba többé nem ragadnak,

csak küzdesz, és elterít egy végtelen fáradtság,

és szavaid körülötted lebegnek a szobán át.

.....

és ő biztató, mélyen megértő barna szemeivel rám nézett és  így szólt: Túlélő maga!

- kinek némasága mögött ott rejlik minden félő és ki nem mondott  szava -