Hirtelen robbant, belső áradás,

könnyek folyama, égető lázadás,

érzések színei, vörös és fekete,

felettem a düh sötét fellege,

egyszerűen csak nekimennék, úgyis ütött,

az agresszív játék forrongó érzéseket sütött,

égetett belül, teltek percek, órák,

dühömből folyam lesz és nem külön strófák,

mert dalban mondom el, hogy bukott el létem,

ő a Xanaxot is töltené belém, ha az égen

nem lebegnék bezártan én.

Ordít a lelkem, a Xanax neki kellett volna,

hogy oly sok verset ne ihletne idegbeteg strófa,

mert neurotikustól születve neurotikussá leszünk,

az életben sokszor zavarosan pergünk,

és ha oly sokszor nem jött volna nekem idegbetegen,

a sarokba nem bújok reszketegen és ma lenne biztonságérzetem,

de nincs, ma pedig széles mosollyal, vigyorral kérdi,

Xanax? és már válaszolni sincs erőm és időm,

újabb két korty alkoholtól forrósul a belsőm,

hogy még - még egy kicsit méltón viseljem ,

de rég nem a szülinapom körül forog a lelkem.

órák telnek, egy-két nap és őrülten tör ki a testemből,

zokogás rázza, a párnákat a falhoz vágja,

és mindezt veszély tépi szét, húscafatokra rágja,

ijesztő belsőm máig reszket,

nem Xanax kéne ide, hanem szeretet.

Két neurotikus: elbuktuk, ez lett a vége,

belezuhanok a mélységbe.

Alkohol, megeredt nyelv,

megbánt szavak, kimond majd elfelejt,

érzések, elnyomott, mind a kukában mint selejt,

a gyomrodban valami fura forróság remeg,

32 év mit számít, szorít, fuldokol, párhuzamos beszéd,

füledben hangok áramolnak szerteszét,

homlokod tenyeredben, újabb pohár pezsgő,

gyomrodban a sejtek rezegnek, minden remegő,

de a kábulat melegbe vonja a hasad,

nyelved megered, itt már védhetetlen vagy,

mindenhol nevetés, érzések szorongatnak,

tekintetek, testbeszéd, mintha számítanál,

a gúnyos fura mosoly sorozatosan rád talál,

mert hülyének hisz, bolondnak, őrültnek, bánod hogy nyíltál,

a tekintete, a szava néha máig is fáj,

mi komoly, mintha érdekelné, non-stop kérdez, néha nevet,

nem beszélsz? hallgatsz? - ő hogy bírja veled?

fáj, igen, neki mindig is elviselhetetlen voltál,

sose érezte a csended veszélyeit, gyakrabban voltál belül holtan, 

mint hiszi, miközben a szakembert máig gúnyosan cikizi.

Védenéd, mert fáj mindez, de csak hallgatsz némán,

elviseled , ami köztük, tőle, máig is fáj,

játszod, mert az Élet, a Szülinap egy végtelen játék,

színpadon, hol lelked úgy hiszed, érintetlen sötét tájék,

aztán éjjel rád terül az éjszaka,

ülsz az ágyon, könnyeid beszivárognak a falakba,

éjjel egy meg kettő és három,

harminckettő éves lettél, de milyen áron?

Talán ha egyedül maradsz, ekkor már beszívott volna egy rendes álom,

de most lelked összeszűkül, nem kéne ezt érezned de nagyon fázol.

Fázol, mert játszol, mert a színpad túl nagy,

megerőszakolod a lelked, hogy puszit adj,

és akkor nyomul, már nem kérdésekkel, érzelmileg támad,

kierőszakolt puszi és lelkedben oly nagy hidegség árad.

Az éjszaka beszív, szorít a lélek, könnyek peregnek,

így intesz viszlát a harmincegynek.