Charlene története mélyen megérintett, a lelkem minden sejtje együtt rezdült vele. Bár börtönben volt, előre kitervelt emberölés miatt, szívem mélyén tudtam, nem rossz ember. Pusztán csak nagyon emberi és halandó mint mindannyian. Napok teltek és Charlene nem ment ki a fejemből. Egyik éjszaka ahogy álmomból riadtam, az éjszaka közepén eldöntöttem, mert bár féltem, nagyon féltem, de az érzések erősebbek voltak bennem, hogy bemegyek a börtönbe és megkeresem Charlene-t. Bár féltem, hiszen nem tudhattam , milyen körülmények fogadnak, de kíváncsi voltam erre a lányra. Olyan volt számomra mintha bennem élne, mintha lelkünk és érzéseink ugyanazon a hullámon cikáznának. Meg szerettem volna ismerni, beszélgetni szerettem volna vele, kicsit a közelében lenni .. kicsit ezzel talán segíteni is neki, megmutatva neki, hogy nincs egyedül és létezik olyan ember, egy másik lány, aki érti az érzéseit, érti a küzdelmeit, érti amiken átment és nem, nem ítéli el azért amit tett. Nem ítéli el azért, amiért a szüleivel együtt talán az egész francia társadalom ellene fordult, amit senki se ért. Miért? Mi visz arra egy tizenévei végén járó lányt, hogy embert öljön? Mi az a mély és súlyos hullám, ami az előre eltervezett gyilkosság elkövetéséig sodorja? Nem tudom, mit szerettem volna .. hiszen, a történetét már elmesélte. Csak biztosítani szerettem volna arról, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Arról, hogy valaki kinn együtt érez és hasonlóságot érez vele. Ahogy mesélte a történetét, és azon túl is képtelen voltam elengedni Charlene kezét. Fogtam, nem erősen, nem tartva őt, csak finoman, lágyan, ujjaink összekapcsolódtak és tudtuk, hogy vagyunk egymásnak. Tudtam, hogy ez, ez a lágy de megbízható kapcsolódás a legfontosabb az életében, hogy képes legyen erre, ahogy az enyémben is ugyanígy. Annyiszor eljátszottam a gondolattal képzeletben, így ezen az éjszakán is, amikor döntöttem, hogy meglátogatom a börtönben, ezzel a hullámmal aludtam el.
Másnap ahogy felkeltem, valami erős félelem kezdte a gyomrom szorongatni, izzadtam és mellkasomon nehéz súly ült. Lélegezz! - szólalt meg bennem Charlene, Lélegezz! Nem lesz semmi baj! Lassan megmozdultam, felvettem a telefont, tárcsáztam a Büntetés-végrehajtási Intézet számát. Kezem remegett, halovány hangon szóltam a telefonba. A vonal másik felén egy szigorú, kimért hang. Úgy mutatkoztam be mint Charlene nővére, így engedték a kapcsolatfelvételt. Automatikusan öltözni kezdtem, bezártam magam mögött az ajtót és elindultam, végigsétáltam Párizs keskeny, virágos fákkal övezett utcáin. Tudtam, hogy nem szabad megtorpannom vagy megállnom, nem szabad hagynom, hogy a félelem eluralkodjon rajtam. Charlene-ért .. és önmagamért. Tavasz volt, ekkor kezdődött a világ életteli virágba borulni, én pedig tudtam, hogy pont ellenkező irányba haladok, valami szomorú, gyomrot elszorító, érzéseket felkavaró helyre, a börtönbe.
Az egyik utcában elkanyarodtam és messze előttem már magasodott a nagy szürke épület. Minden lépéssel közelebb jutottam. Már nem fordulhattam vissza. Megálltam előtte, nagy és mély levegőt vettem, ami ahogy kifújtam, megremegett. Lélegezz! - biztattam magamat. Megnyomtam a csengőt, vártam. Tíz perc múlva egy szürke ruhás ember jelent meg, végigkísért egy hosszú szürke, homályban lengő folyosón. Nehezen lélegeztem, de nem hagytam, hogy eluralkodjon a félelem. Már közel voltam ahhoz, hogy találkozhassak Charlene-nal.
A folyosó végén mindent ellenőriztek. Természetesen nem találtak semmit, hiszen csak én voltam, én voltam a lényeg és Charlene, semmi más, a kulcsom és a telefonom leadtam, hogy ne csipogjon be a kapu, egész egyszerűen bejutottam. Egy másik szigorú tekintetű ember kísért tovább egy aprócska szobába. A szobában egy asztal volt , két felén két szék. Leültem. Vártam. Már csak pár perc és találkozok Charlene-nal - gondoltam - mivel nem ismer, kérdéses volt hogy fogad, tartottam is kicsit ettől, de tudtam, éreztem, hogy én érteni fogok a lelkének a nyelvén, hiszen én is hasonló nyelvet beszélek. Valami olyat, amit az emberek többsége nem beszél, de ő és én is, mi igen.
Vártam. Minden egyes perc rettenetesen lassan vánszorgott. Elképzeltem őt, milyen lesz. Épp elgondolkodtam, mikor egy őr egy sovány, barna hajú lányt vezetett a szobába. Szemei karikásak voltak, barna haja hátul összefogva lógott le, arcán sebhely. Először csak messziről ... figyelt.
- Ki maga? - kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Egy barát - mondtam és biztatva kicsit rámosolyogtam.
- Sose volt barátom - mondta, nagy mélyen ülő barna őzike szemei ijedten néztek rám.
Kicsit még állt ott, tartva a távolságot, rátelepedett a szobára a csend.
- Magunkra hagyna minket egy kicsit? - néztem az őrre kérlelőn.
- Nem tehetem , sajnálom.
- Nem fog bántani - mondtam, mire az őr lépett hátra kettőt és kinn volt a szobából.
- Ha szüksége van rám, kiáltson - mondta.
Én tudtam, jól tudtam, hogy Charlene nem rossz ember, csak beteg a lelke. Ölt, ölt, de csak azért mert beteg a lelke, csak szeretetre van szüksége. Szeretetre, törődésre, igazira, amire egész életében vágyott, de soha életében nem kapta meg. Egy lányt szeretett meg igazán, hamar bízott, magához engedte, aztán évek múltán ugyanezt ölte meg, de csak mert szeretett és erre válaszként mellőzöttséget, rengeteg bántást kapott és olyan mély, durva ütéseket, hogy eljött a pont, nem bírta tovább a súlyt egyedül .... indulatai felizzottak, ölt és a világ megbélyegezte. Gyilkos. Nem gyilkos! Csak egy mélyen sérült lány, aki nem bírt el a világgal és az érzéseivel. Sok évig húzta de aztán megtört.
Most pedig itt állt velem szemben, csontsoványan, beesett arccal, karikás, ijedt szemekkel.
- Leülsz? - kérdeztem mérhetetlenül finoman és gyengéden.
Lassan közelebb lépett az asztalhoz, leült, leült a velem szemközti székre, kezeit az asztalon tördelte.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Egyáltalán ki maga?
- Valaki, akinek lelkében a te lelkedből is él egy darab. Valaki, aki örök életében mellőzött, kitaszított és kirekesztett volt, valaki akinél az élet meghatározó érzése a magány, aki sose volt biztos a szeretet valódiságában, sokszor nem tudja adni, de magához engedni még kevésbé, aki hosszú éveken át nem akart és tán ma sem akar ezen a világon élni ....
Emlékszel, mit tettél 13 évesen....?
- Maga ... maga honnan tudja mindezt?
- Olvastam a történeted és egy részed belém költözött időközben.
Lassan kezdtek a szavaink összekapcsolódni és mondatokká állni. Idővel talán elmúlt a félelme.
- Nem látogat senki, igaz? - kérdeztem és szomorúan lehajtottam a fejem.
- A családom már réges-rég lemondott rólam - mondta - selejt vagyok, csak egy szemét a világban. Egy gyilkos.
- Ne mondd ezt, kérlek - mondtam és lágyan végighúztam középső ujjam a kezén.
Csak egy pillanat volt, könnyek gördültek le Charlene arcán.
- Tudom, hogy a múlt bántó, a múlt fáj, de ... - hangom elcsuklott, lassan egyik kezére tettem a kezem - talán a legváratlanabb helyen és időben lelhetünk rá a támogató szeretetre, olyan embertől, akitől nem is várnánk. Tudom, mit éreztél, tudom, hogy tudatosan döntöttél az emberölés mellett, de azt is tudom, hogy nem vagy rossz ember. A szeretet bizalommal kezdődik ... Sarah, nem az az ember volt ... nem a megfelelő.
- Sodortak az érzelmek, én szerettem őt, talán én is hibáztam, hogy annyira ragaszkodtam, rácsimpaszkodtam ... - valahogy kicsit megeredt a folyam és Charlene mesélt.
- Tudod, szívem, mindez az anyai szeretet hiányából, főleg a korai évekből kialakuló viselkedés ... ez a seb bennem is hasonló, bennem is tátong az a bizonyos űr, én is szorongok ... - itt nagyot sóhajtott - Lélegezz! - tettem hozzá - Lélegezz, Charlene!
Itt vagyok és most már itt is leszek.
- Még 10 percük van hátra - szólt az őr. Nincs baj? - kérdezte érdeklődve.
- Úgy látja? - kérdeztem vissza.
- Hamarosan mennem kell, de ígérem, jövök még.
Charlene az ijedt, bizalmatlan és szúrós lányból a beszélgetésünk végére egészen megváltozott.
- Ne feledd, a te lelked az én lelkem is - ott élsz bennem - miközben ezt mondtam, Charlene két keze teljesen az enyémekbe simult, ujjaink összekapaszkodtak.
- Köszönöm .... - mondta halkan, szemét lesütve.
Az őr jött ....
Mikor még egy pillanatra felnézett, nagy barna szemei könnyektől csillogtak, majd elhagyta a szobát.
- Ne feledd, nem vagy gyilkos, nem vagy rossz ember, lélegezz, Charlene, lélegezz! - szóltam még utána ahogy az őr elvezetni készült, miután én magam is könnyektől elfulladva hagytam el az aprócska szobát. Tudtam, már akkor tudtam, hogy nem ekkor jártam utoljára Charlene-nál. Nagyon hamar olyan lett számomra mintha a hugom lenne. Bár a világ mindig is cserben hagyta, én tudtam, hogy sose fogom elengedni a kezét.
