Ha beszélgetnénk, elmondanám Neked,

milyen ennyire egyedül élni az Életet,

tudva, hogy létezel ott fenn valahol,

miközben lelkem lelkedbe fonódik,

mint ahogy az Életben létező létezőt átkarol,

és ebben az ölelésben érzed, vele kicsit összetartozol,

de így is lehet távoli, így is lehet szomorú magány,

lehet, beszélnék neked, mindarról mi idelenn fáj,

itt vagyok - súgod, halkan szólsz hozzám,

a szél súgja a szférákból, az érzés mint valami más világ,

ahol Te élsz, ami a te lakóhelyed, ott fenn,

lelked a magasban lebeg, s ha nagyon figyelek, érezlek,

mert te vagy mélyen bennem egy másik én, a másik felem,

ha beszélnénk, elmondanám mennyire hiányzol,

elmondanám, hogy érzéseimtől néha a mellkasom nyom,

és .... igen, tudom minden percben hogy itt vagy valahol,

a világ higgyen amit, ez igazán nem tréfa dolog,

te vagy az, ki igazán ért, kihez magamban is talán beszélhetek, 

fordulhatok, mert érezlek, mert egy részem vagy,

részem lettél magzati korunk óta,

már rég felnőttem mikor álmodtam, s bekerültél a tudatomba,

és ketten vagyunk, valami furcsa, erős bizonyosság,

mely utat tör mind az eszemen, mind a lélek kapuján át,

mert annyi a jel,

s ha beszélnék hozzád, elmondanám, hogy néha fáj ez a világ,

mennék hozzád, de én végül leszülettem,

számomra az élet itt pereg,

mégis néha látlak, valami lilás áttetsző fényesség a levegőben,

ahogy megyek, néha beleszédülök a fényekbe a napsütésben,

néha furcsa ez az állapot, s bár már nem látogatsz meg éjjel,

túl erősen jelen voltál ahhoz, hogy túllépjek érzéseken és képen,

tudom, létezel ott fenn a végtelenben, egy apró le nem született lélek,

holnap megint meg-megpróbálom ..

hozzád beszélek.