Miután felkelek, útnak indulok, elmegyek,

az úton megyek, a lelkem követ,

izmaim lazák és adott tempóban megyek,

az úton megyek, a lelkem követ,

érzékelem testem, de nem érzem a lelkem,

csak megyek, ő pedig felettem követ,

emberek jönnek - mennek, köszönnek,

köszönök, megyek és ő felettem lebeg,

csak megyek, az utcán mindenfele ismerős emberek,

köszönnek, továbbmennek s tovább lebegek,

most mi van? a tested vagy a lelked keresed?

Nincs egyben, s ez az állapot oly furcsa, szétszakadt,

haloványan hallod a saját hangodat, ahogy,

helló, szia - köszönsz jobbra és balra,

egy ismerős boldog új évet kíván, szavai felcsapódnak a falra,

mert csak mész előre aztán be a boltba,

lelked lassan ellebeg feletted, tested sok ember sodorja,

gyerekek sivítanak, ismerős lányok a sorban beszélgetnek,

de egyik se vesz észre, hja, rég vége az egyetemi éveknek,

az egyik Erika, a másik is ismerős arc szavak repkednek,

miközben mosolyok peregnek,

szavaik, mosolyaik elmosódnak benned,

csak a tested van jelen, de hol van a lelked?

Valahol kívül, figyel, vagy feletted lebeg,

nincsenek utána nyúló kapcsolódó kezek.

Aztán a kutya, egy séta, napsütés és meleg,

a lelked még mindig nincs teljesen veled,

telefon, fotók, egy-egy pillanat rád pillant,

ekkor a lélek egy percre megcsillan,

a kutya vakondot keres, megy le a Nap,

langyos szél fúj, s finoman az arcodba csap,

fotók, mindig kutatott szavak és a lélek rád pillant,

de nem jön közelebb, feletted a fényben megcsillan.

 és csak mentem az úton, a lelkem követett,

és csak figyelt, nem vágott hozzám súlyosabb köveket.

Van egy szoba, érzéseid körbe tükröződnek,

a falakról jégcsapok merednek az égnek,

mert furcsa mód, ők felfelé nőnek,

benne a mínuszok körbe kergetőznek,

magányod eláraszt, nem mindig szívleled őket,

de bárhova nézel, hideg falakat érzel,

nincs mi olvasszon, szél csap arcodba,

a szoba ebben a mínuszos hőfokban,

mert nem vagy rá méltó, hogy szóljanak hozzád,

csak ülsz a hideg sarokban válaszra várván,

vajon van, ki szeret? - kérdezed ott benn árván,

átkelsz a talajon a csúszó, havas kásán,

ide-oda mész, jégfalak öveznek,

nincs helye itt egyéb valós köveknek,

széttörnéd magad körül a falat,

ököllel vágsz bele majd vér csepeg a jégcsapok alatt,

csak folyik, folyik lefelé vékonyka sugárban,

véreddel tested melege  a jégfalra kiárad,

mert a szavakra, válaszra nem lehet vágyad,

nem szól hozzád senki - magad köré tekered sálad,

egy meleg pulcsiban ülsz ott a szobában,

nem olvad körülötted magában,

talán már nem is igazán számítasz a világban,

vagy ütsz, vagy megfagysz a magányban,

ököllel neki, a jégcsap szétpattan,

ezernyi jégszilánk a falakról elcsattan,

arcod érik és jegesen tüzel mint egy pofon tüze,

egy jégcsap - kettő, kezedből vércseppek folynak mindenfele.

Tested melege, véred folyik itt-ott a falon,

olvadni kezd kicsit, de még nem vagy ott a túloldalon,

a jégcsapok egymás után pattannak szét,

pulcsidon át testeden is ezer apró szilánk ég,

és ég és ütsz, ütsz addig, míg zokogva fordulsz a sarokba,

és kezd lassan felengedni talán a szoba,

belülről jő két elem- könny és vér egysége,

meleg, de te tudod, ezzel nincs vége,

tudod, hogy a jégszoba vastag, kiálts, nem hallanak,

csak ülsz a sarokban és lassan a könnyed is az arcodra fagy.

S a vér, mi valaha a jégszobát színezte,

megfagyott és átváltott hidegbe.

A jégszoba falán különös rózsaszínes fények,

próbálsz általnézni rajta, milyen amott az élet,

és csak ülsz ott a sarokban, s tudod hogy a rózsaszín fények,

amiből lettek, az éppen a te véred.

Így mindenhol a falban látod önmagadat,

őrület környékez, eldobod a sáladat,

egy apró hideg szilánk, már nem olvad fel nálad,

megvágod magad és csak fekszel a jeges talajon,

véred szivárog, átlátszódik rajta,

de ekkor már érzés és ki nem érdemelt szó meg nem tartana.