Történetünk valahova messze-messze vezet vissza egy kislány, Leila életében. Leila valahol messze innen, dombokon és hegyeken túl egy aprócska erdőben élt szüleivel. A közelben persze volt elérhető város, de nagyon elszigetelten éltek. Leila magányos kislány volt, ritkán hagyta el a szobáját. Amikor épp elhagyta, sétálni ment az erdőbe és folyamatosan egy képzelet teremtette világban élt. Örömmel menekült el a valósból a képzeleti világba, hiszen szülei nem igen foglalkoztak vele, talán ezért is nem tanult meg igazán kapcsolódni és szeretni és élt itt ebben az érdekes belső világában. Vagyis...lehetséges, hogy ezt csak ő gondolta így, mert minél jobban megvonták tőle az érzelmeket, minél nagyobb volt a szárazság, a sivárság és a szorongás, ő annál érzékenyebben viszonyult a világhoz, emberhez, állathoz, erdei barátaihoz, manókhoz és aprócska tündérekhez. Tudta, hogy  máshol fog megtanulni szeretni. Amikor erről gondolkodott, könnybe lábadt szemmel figyelte az érzéseit és önmagát. Így, egyre kintebb menekülve a valóságból, Leila ahogy nődögélt, erős képzeletvilágú, álmodozó lánnyá vált, haja akár az aranyhajú tündérek haja omlott hullámos fürtökben vállára.

Tél volt, év vége, a kis ház körül az erdőt hótakaró borította. A Hold nagy fényes gömbként világított az égen, a városból odahallatszott a tüzijátékok zaja, Leila pedig ott a csendes hófödte erdőben, házban, a szobájában jól tudta,  hogy ez akár a csodák éjszakája is lehet. Érezte, szíve mélyén nagyon is érezte, hogy ezen az éjszakán bármi megtörténhet. A Hold gömbje magasan világított a ház felett, az eget apró fényes csillagok borították. Az év végi tüzijátékoknak csak a zajai értek be az erdőbe. Leila, ahogy feküdt az ágyban, ekkor különösen magányosnak érezte magát és a párnába sírt könnyei között aludt el. Rögtön mély álomba merült és különleges világban járt álmában, Egyszer csak valaki, valaki mély de lágy, és biztonságos hangon szólítgatni kezdte.

- Leilaaaa, Leilaaa ébredj! Leilaaa! - szólítgatta ez a valaki.

A lány kinyitotta a szemét, lassan félálomban felnézett. Életre kelt a szobája. Bevilágított a Hold és egy széles fénysávban megjelent egy nagy barátságos, mosolygós mackó. Ismerős volt a lánynak.

- Hiszen..te vagy az...az...a polcomról.

Valóban volt egy nagy fehér plüss jegesmedvéje. Igen, ő volt az.

- Belzebub vagyok - mondta a mackó. Hangja biztonságos és barátságos volt. Sose volt még Leilának ilyen élménye.

- Belzebub? - kérdezte a lány nagyra nyitva szemét, még mindig azt gondolva, biztos álmodik.

Igen, a plüss mackó volt, sokszoros nagyságban, és ott állt Leila ágyánál. Lassan odaült a szélére.

- Na gyere csak, bújj ide! - biztatta a mackó a lányt.

- Te, te nem lehetsz valós! - mondta a lány, miközben óvatosan nyújtotta kezét a mackó felé. Kíváncsi volt, milyen megérinteni, s hogy tényleg elérhető e . Puha volt, mély hangú, barátságos, és ahogy az ember hozzáért .....

Tammm-taramm, Tamm-tarammm - mi ez? - kérdezte a lány.

- Hát a szívem! - mondta lágy hangon Belzebub.

A lány ránézett, szemei fényesen csillogtak.

- Neked van szíved? - kérdezte ámulva. Rájött, hogy Belzebub valójában nem csak a képzelete szüleménye, hanem egy valós lény.

- No, jössz kicsit közelebb? - bátorította a mackó Leilát.

Akkor este a telihold fényében a lány közelebb jutott, s ekkor már nem bírta, annyira vágyott a lelke egy aprócska szeretetre, remélte érezni fogja, remélte, hogy mindez valós és sose lesz vége, mígnem hozzábújt a nagy fehér jegesmedvéhez. Ahogy a lány Belzebub ölelésébe bújt, ott távol, a hidegben elszigetelt kis házban, ahol a szülei már rég aludtak, a városból egy nagy durranás hallatszott.

- Vajon milyen színekben pompázik az év végi sötétség odabent? - mutatott a lány ki az ablakon át a távolba.

- Pirosban - mondta lágyan Belzebub - épp most mintha sok apró piros kristály hullna le az égből.

A lány belenézett a nagy mackó szemébe, szeme és arca könnyekkel telve ejtett el egy apró mosolyt.

- Te, Belzebub, - szólt a mackóhoz halkan.

- Igen?

- Szeretsz?

- Igen, kislány, tudd, hogy igazán szerethető vagy! - mondta a mackó.

Leila arcán millió apró könnycsepp gyöngyözött végig, mert szíve nem ehhez szokott.

- Megtanítasz szeretni? 

- Tudsz te, csak figyeld a szíved.

Leila Belzebub ölelésébe bújt és figyelt. Tamm-taramm, Tamm-taramm, Tamm-taramm, Tamm-taramm, egyszerre dobogott a szívük. Leila végre megtanulta mit jelent valakivel igazán összeérni. Soha, de soha nem volt még ennél valóságosabb és igazibb szeretet-tapasztalása. Annyira igaz!!!! Annyira valós!!! Vele valós, tiszta és igaz a szeretet. Sose volt még ilyen ezelőtt  - gondolta a lány magában.

- Itt maradsz velem?

- Persze! - mondta Belzebub és odafeküdt a lány mellé.

Az utolsó durranások hangoztak el a városban, ahogy a lány álomba szenderült.

Reggel, az új év első napjának végtelen téli hófödte csendjében kelt és ott feküdt mellette a fehér plüss jegesmedve.

Belzebub - mondta csendesen majd magához ölelte. Köszönöm! Örökre hálás leszek neked! Megmutattad , hogy a lelkem legmélyebb részei igenis élők, ahogy te is valósabb vagy mint azt bárki hinné. Mindez a kettőnk titka, oké? Én is szeretlek! - súgta oda a lány a jegesmedvének és belekezdett egy újabb évbe, s ha elárasztotta a magány csak Belzebubra gondolt, aki a varázslatos éjszakákon újra és újra meglátogatta.

A szavaim kerestem, hiába, nem jöttek,

versekbe, jegyzetekbe az érzések nem löktek,

nem voltak, lefagytak és köröttem mint egy jégfal,

hidegen és mereven burkolóztak a fagyban,

valami nem oké - gondoltam magamban,

minden csillog-villog, színes az ablakban,

mégis úgy éreztem, minden olyan mű lett,

a világban őrület, autók száguldoztak, s rengeteg ember

boltokban fel és le össze-vissza lebzselt,

minden reggel már kilenckor megtelt.

Időközben kigyúltak a fények, 

hogy miért is, nem tudni, de mindent műnek éreztem.

Töröltem magam, hagytam magam bele és elment,

pár nap, a jégfal olvadozni nem mert,

érzéseim magamba zártam, fél napokat az ágyban háltam,

olvastam és boroztam és tompán a tévét bámultam.

Csak mentem a kutyával, az üres utcák felzabáltak,

nem éreztem semmit, se szeretetet, se fájdalmat,

mivel nem beszéltem és nem írtam, a jégfal mögött felgyűlt

szavak és érzések sora, belengő mondatok, s félelmek tűzsora.

És a jégfal csak nem olvadt, állt és állt köröttem napokig,

könnyeimtől nem ázott a könyvem az utolsó lapokig,

persze beszéltek hozzám, mindenfélét s én hagytam,

túlterhelt s a jégfal repedni látszott majd robbanni a harcban,

és akkor jöttek szavak és sírtam, majd egy film,

és a könnyeimmel talán újra a lelkemet írtam.

Pedig azt hittem már nincs mit, képtelen voltam,

csak le voltam zárva és a szívem az utolsó maradt a sorban,

majd leszállt az éj leple és könnyeimbe fulladva zokogtam azt tele,

rettegtem én haláltól, rettegtem én élni, rettegtem a szavaimnak kiutat remélni,

sírtam mert magam voltam, öleltem a macit, senki nem hallott

de ki kellett zúdítanom a már túltelt lélek-tankot.

Hisz, annyi minden zajlott, annyi félelem, halál és bűn érzése,

összesűrűsödött és csak zokogtam és nem tudtam, hol lesz vége,

egyik hanganyag a másik után futott le és én zokogtam az éjjeli semmibe,

kerestem volna szavakat de képtelen voltam,

talán újra benne voltam nyakig a családi női ági sorsban,

mert mi félelem és bűn az mind onnan,

léptem olyanokat, hogy magamnak megbocsátani se tudtam,

vágytam rá valaki bántson, pofozzon fel, fájjon végre a test,

oké, megérdemlem, de hagyja már békén a sötétség a lelkemet,

lehet ilyeneket éreztem, gondoltam de csak szótlan zokogtam az éjben,

végül egy újabb gyógyszer után csak ültem a szoba sötétjében,

vártam, vártam hogy csillapodjon lényem.

Fejem lüktetett, a hang vezetett és a szememre tettem kezem,

majd a halántékra és sorban, mire a fejen át a szívhez értem,

saját kezem elfelejtett melegében ott találtam magam az Égiek kezében.

Végül, mint oly sokat már eddig, ezt az éjszakát is túléltem.