Ha úgy érzed, próbálod, de a világ kitaszít,

ha úgy érzed, a földi létben minden körülötted sikít,

ha úgy érzed, az ég kékje, a fák és a virágok,

már lehet, mégse a te családod,

amikor a felhők sírnak, azok a te könnyeid,

el nem sírtak benn rekedtek, nehéz őket önteni,

egyszer-egyszer  cseperegnek, máskor robbannak,

és éjszaka csak forgolódsz, búcsút mondasz a paplannak,

lelked tüzel és már bőrödet is levetnéd,

fenn az égen legszívesebben a Holdat keresnéd,

de a felhők egyre sírnak, az égen szürke fellegek,

mikor be kell venned valamit, vagy semmi se nyugtatja lelkedet,

majd aztán tested mint egy darab fa mégis szétfolyik az éjben,

fekete bársony takar be az éjszakai sötétségben.

Míg ott vagy, pár pillanat odaát s újra reggel lesz,

reggeltől estig éjszakán át az órák egyre peregnek,

nem érzel semmit, itt már minden olyan mérhetetlenül idegen,

kívül-belül ott állsz te is hidegen,

pörögsz körbe, autók, fények, zajok, emberek,

magadban átkozod a túlérzékenységedet,

csak pörögsz és elszédülsz bele,

de tovább forog a földi világ kereke,

s már nem akarod, nem, nem. Nem! - tiltakozik lelked,

forog egyre forog minden, magad vagy, s a fekete bársony leple,

ma is maradtál , ez a végső végzeted,

itt élni le idegenben idegenül életed.

Mert nem hazád, hol kilök a mindenkori valóság:

vajon mit tennél ha lenne még itt egy órád?

Megölelnél valakit aki fontos neked?

Megvigasztalnád a síró fellegeket?

Éreznéd bőrödön könnyeik mélységét?

Hagynád, hogy lelked elhagyja minden kétség?

Kétség, hogy vajh nem fognak e újra bántani?

Fog e a szorongás lelked mélyén mindig újra szántani?

A szavaid kimondódnak e , vagy gubancban ott benn,

összeragadva szorítanak, mert senki sem figyel?

Érni fog e érintés? Meggyőz e a világ hogy jó?

Ahol az anya a gyereket nem a sarokba szorító,

ahol nem kell félelemtől összeszorulva ütni, hogy védd magad,

ahol nem kell felépíteni masszív, stabil kőfalat,

ahol a világ tán megtisztul a mindenkori bűntől,

ott táncolsz te is és már távolodva az utolsó kűrtől,

magasra ugrasz, felkap egy angyal,

magasra visz, a földi világon túl leszámolsz az itteni faggyal,

ott valami más, melegebb vár, s sokan mások várnak,

kik önként adták át magukat a halálnak,

kikkel nap mint nap beszélgettél, mert nem volt kihez szólnod,

ők már ott vannak, s talán te is ott leszel boldog!

Mert élnek valahol az Örökre Szépek,

akik odaát már semmitől se félnek.