I. helyszín

Messze vagy, a ködben már nem látlak,

te se látsz, az érzések láthatatlanná váltak,

a test itt, a lélek a messzi homályban,

odaát egy távoli világban.

II. helyszín

Egy temetőben jártam-keltem,

egy apró kis hang hallatszott felettem,

egy aprócska angyal volt, kivel beszélgetni kezdtem,

elmondtam neki, mi fáj, mélyen bennem.

Az angyal rám tekintett,tudtam, ez csak álom,

álltam a sírok között és visszatért a valóságom.

Csak álltam ott, a fagyos hideg körbejárta lelkem,

egy holló suhant el fejem felett felettem,

csak álltam ott a ködben, vajon mit kerestem?

Karcolások borítottak belül, a sírok között sétára mentem,

fáztam és valahol a kukánál  egy tört sörös üvegre leltem,

tudtam, a lelkem már kívül eltávolodott, a testemhez kell közelednem,

vágytam rá, hogy fájjon, fájjon kívül,

elnyomja azt mi bennem mély karcokban megül.

A kabátot levettem, felhúzott ujjú kötött pulcsiban nyakamon sállal

útra indultam egy idegen világban,

vér csöpögött utánam a sírokra, ahogy csuklóm megvágtam.

Egyedül voltam, mint mindig egyedül,

testem egy hideg sírkövön kiterült,

a hátamon feküdtem, de már nem éreztem hideget,

élek még? - kérdeztem kábán és néztem ködben úszó eget.

Messzi világ volt ez, távoli, ember erre nem járt,

hol ki jár, maximum az ott elhantoltak lelke,

felette oly tiszta az Égi Ország rendje.

III. rész: Útban

A sűrű ködben csak a vörös pöttyözés jelezte utam,

itt ilyen a földi létben a láthatatlan futam,

és a vége, mintha egy apró szárny érintette volna kezem,

az angyal lehetett, mert pár perc, s a köd helyére vöröslő ég termett.

Tudtam, ő volt, véremmel festette át az eget,

és mi maradt ködös félhomály, mint vöröslő massza

elcsitította ajkam és az többé nem szólt az angyalra,

sétáltam végig az utcán, a lelkem utánam lebegett,

kimerült volt, az angyalon merengett:

Vajon valós volt? Vagy álom? Sose tudja meg már,

a vöröslő ködben  a kábult világ vár.

Ködös, távoli, mesterkélt félhomály,

mikor a világ oly távoli, s minden kicsit jobban fáj,

a lélek hullámzó sötét tengere

viharos; dagályos, már szinte fekete

harcolsz ebben a fel-felcsapkodó vízben

a hullámok belesikítanak füledbe

bőrödön és szádban a só halált ízlel.

Egy nagy hullám felcsap, alatta harcolsz,

lelked kimerült , felfele már nem igen kapaszkodsz

húz , egyre húz le a mélység,

a víz fekete mélye hív és nyel a sötétség,

átfagysz, a köd lágyan beborít,

fekete sál selyme, mely egy nyakat szorít,

egy nyakat, tán a tiéd is lehetne,

csapkod körötted a hullám, nézel fel az egekre,

majd csak kezed látszik majd az se, elborít,

lelkedbe a sós víz felmart sebeket hasít,

és vár, egyre vár a ködös éjszaka,

így indulsz el haza.

Eltűnsz a világból, a tenger rabjává lesz tested,

a sűrű ködös reggelen, ott bolyong a lelked,

a tengerparti településeken tőled rettegnek,

de nem tudsz átmenni, nem múlnak a ködök,

madarak rikácsolnak, a szikláról kő görög,

és várod, várod hogy kicsit megnyíljon a kapu,

de a köd masszív, nem messze egy tengerparti falu

halászai járnak a tengerre hajnalban,

nem tudják, hogy ott vésztél el a novemberi fagyban.

A világ hideg, sivár, mi sok, az a veszély

kérdés mit tégy, élj vagy félj,

az ajtót zárod, nem alszol éjjel,

szemed lehunyni képtelen lészel,

mert kinn minden megbolydult, kavarog,

légy óvatos, éber, ne hagyd felszínre törni zavarod,

ha szükséges, üss, védd magad,

mert a világ még sok helyzetet tartogat.

Itt-ott bezárt terek és szorongsz, az emberek pörögnek,

sokak közöttük egészen őrültek,

a kórház kiteszi őket mert másnak kell az ágy,

ez meg szabadon jár és agresszív,

de már nem dönt földnek, szíved már sokat kibírt.

Verbalitás vagy tettlegesség egyre megy,

védd, csak maradj talpon és védd a lelkedet,

ha szükséges, üss , védd magad,

húzz magad köré magas kőfalat.

Ütöttem már, tudom milyen ütni,

tudom azt is, milyen félve menekülni,

de mikor a tér bezár s utad kifelé nincs,

( és az ölelés amúgy olyan nagy kincs)

utad kifelé nincs, szorongsz, védd magad,

 emelj magad köré erős kőfalat.

Mert a világ ilyen, őrültek tanyája,

sose tudod mikor kerülsz egy ilyen markába.

Mint visszatérő emlék, ijesztő, agresszív hang,

durvuló verbalitás, szól benned a belső harang,

volt már ilyen, tipikus "üss vagy fuss",

végül mindig benn szakad a kuss.

Ha tett és mersz, ha nem bénít a félelem,

üss, majd fuss és szaladj árkon-bokron el.