Űzött vadként rohansz végig a sötétben,

lelked egyre pörög, félni készen,

az emberek egyre csak gyűlnek körötted,

a félelmed lebeg mögötted,

körbe anyukák, gyerekek, kinn sötét, benn neonfények,

olyan más fény nélkül ez az egész élet,

csended belül nyomaszt, érzed, kitörni készen

feszültségben tán agresszívan itt e lenti létben,

űzött vadként rohansz, hogy ne legyen véged,

a sejtek pörögnek, utolér a végzet.

Hangok, emberek, oly tömény a világ,

a lélek hideg, fagyos és sivár,

autók cikáznak, korai a sötét,

a világra borul a messzi fekete éj,

aludni vágysz, s többé nem kelni,

fentről csillagként a világra figyelni,

figyelni, néha bekukkantani egy-egy házba,

hol egy magányos lány készülődik az ágyba,

angyali fuvallatként érinteni vállát,

puhán kialakítani rebbenő szárnyát,

suttogni fülébe szép történeteket,

biztonságról, hitről, s nincs már több rémület,

szemét csukja, a magas égen útra indul,

fenn a csillaggal lelke összesimul.

Viszont  pár óra és vissza kell térnie a földre,

hol a magány visszaforgatja a mindennapi-körbe:

hangok, emberek, és tömény a világ,

fények cikáznak a sötéten át,

szemében villog minden, huzalokon át haladnak a hangok,

fenn ragyognak az  apró csillagok,

álomra tér, s ő is fenn csillaggá válik,

így jut el a lenti élettől a halálig,

s akkor figyel, figyel a földön kinek társa a magány,

megérinti, suttog,  s kialakítja rebbenő szárnyát,

és a kör folytatódik, föld és ég között,

ki lenn ember volt, fentre csillagként költözött.