Néha csak ordítanék bele a világba,

kiereszteném a hangom, tán nem hiába,

tán kicsit felszabadulna a lelkem,

arcomon végigfolyna egy-egy könnycseppem,

a hangomra vágyok, néha úgy neked mennék,

neked mennék, és egyre csak ütnék. Ütnék!

De nem teszem, így fordulok önmagam ellen,

időnként kis piros terem kezemen,

a következő percben rádöbbenek, ez a vérem,

arcul csapott belül az agresszív énem,

mert nem bírok ordítani, sose bírtam,

feszültségem testembe vagy testemre írtam,

néha fájt, néha szégyelltem, néha ilyen az élet,

ordítanál vagy ütnél, viszont tilosak a kések,

zavar az érzés, haragszol magadra érte,

próbálod elhitetni magaddal senkire nincs szükséged,

vajon mégis? - gondolkodsz el félve,

vajon hogy maradsz így belül is élve?

Végül elnyel az éjszaka sötétsége,

éjjel  a tó végtelen mélysége,

és csak süllyedsz, miközben a vízben 

vörös csíkokat húzol,

többé a felszínre sohase úszol.

Ordíthattál volna, de a halál néma lett,

ezen éjszakán fenn az égen egy utolsó hullócsillag sercegett.

Elszorít a tér, levegőm fogytán,

kitörni vágyakozok most már,

beszívni a levegőt, átfújva a széllel,

repülni és könnyebben élni a lélegzettel,

elszorít a mellkas, elszorít belül,

szóra szó, érzésre érzés kerül,

egyedül, magamban, falak közé zárva,

bennem egy aprócska rész még mindig árva,

szóra vágyok, átüvölteni a falat,

ki - és átérjen belőlem minden hang.

Napok óta csendben és el-elfúló térben,

süllyedni vágyok a tó sötét mélyében!

Nyelj el, nyelj el örökre engem,

fel soha de soha többé ne bukkanjon testem!