Az előzőekben megismerhettük Pirost, a lányt, aki egy nap gitárjával elindult, mert távolodni szeretett volna a múltjától, elindult, ment, ment előre, így ért el az anyókához majd onnan Bátorfalvára, ahol egy fogadóban kezdett dolgozni, mint szobalány. Egy másik, egészen más vérmérsékletű tüzes lánnyal Lolával laktak az alkalmazottaknak fenntartott kis bunkerben. Piros sokáig tartotta magát és titkát, de aztán egy éjjel szörnyű rémálmok törtek rá és ekkor...ekkor Lola karjaiban nyugodott meg. A két lány idővel testileg és lelkileg is egymásra talált, így mikor Piros apja megjelent a fogadóban és elmondta, hogy Piros anyja meghalt, a lány már tudott kire támaszkodni. Nem volt egyedül.

Teltek a napok, aztán a hónapok. Lola és Piros az idő múlásával teljesen összehangolódtak. Piros félelmei enyhültek. Nem volt már egyedül a nagyvilágban, úgy, ahogy elindult anno és teljesen összezuhanva ült a gitárjával az út menti porban.

Egy nap Piros előbb végzett a munkával és előbb tért vissza a bunkerbe. Már sötét este volt, így gyertyát gyújtott. Meredten nézte a gyertyafényt, majd a következő pillanatban az kihunyt. Újra sötét volt a bunker. Piros reszketett. Remegő kézzel újra meggyújtotta a gyertyát majd hirtelen a gyertya fényében meglátta anyja fényképét. Végigfutott rajta a borzongás. Hát ez meg hogy került ide? - gondolta elképedve. Ekkor csikordult meg a  bunker ajtaja, a lány falfehérré vált, szíve zakatolt.

Nyugi, nyugi, csak én vagyok! - lépett be Lola és mivel, rögtön látta baj van, nyugtatni kezdte Pirost, de az tüzelt belül és ebben a tűzben szíve vadul kalapált.

Nyugodj meg, kérlek, itt vagyok veled! - szólt Lola és lassan átölelte Pirost. Mi történt? - kérdezte kíváncsian.

Piros reszkető hanggal kezdett mesélni...hogy a gyertya ... hogy kihunyt ... és aztán? - kérdezte Lola.

- Újra meggyújtottam - mondta Piros , majd elhaló hangon, remegő kézzel mutatta Lolának a fényképet.

- Ő ki? 

(,....) Pirosban ezer érzelem dúlt, ami épp robbanni készült.

- Az anyukád? - kérdezte Lola és lágyan kisimította a hosszú göndör fürtöket Piros arcából.

- Ugye, velem maradsz? Rettegnék egyedül maradni.

- Veled, persze, hisz tudod ... - mondta Lola miközben homlokon csókolta.

Piros Lola mellett tanulta meg, mi az a szeretet, az elfogadás, a törődés. Akármilyen makrancos, szókimondó és heves volt ez a lány, ő volt az, aki valamilyen úton fogva nagyon mélyről, tán ösztöni zsigeri szinten tudta, mire van Pirosnak szüksége.

Piros hozzá bújt.

- Ez egy jel! Ugye, tudod? - súgta Lola a karjaiban elpihenő Pirosnak. Egy jel, hogy eljött az idő. El kell mennünk anyád sírjához.

Piros rémült, könnyes szemekkel nézett fel Lolára és alig hallhatóan súgta vissza:

- Tudom - majd kezdtek elmosódni a szoba körvonalai, a gyertya már majdnem csonkig égett, a két lány pedig egymás karjaiban aludt el.

Másnap Lola beszélt a fogadóssal és nejével, hogy kérnének pár napot mert akadt egy kis elintéznivalójuk.

- Bírjuk addig ketten! Menjetek csak! Na de, mi ilyen sürgős?

- Személyes, többet nem mondhatok - súgta oda Lola.

Piros túl gyengének érezte magát aznap de tudta, mennie kell, meg kell tennie. A gyertya tövig égve, s ott feküdt a kis asztalon anyja fényképe. Piros kezébe vette, nézegette, valahogy, mintha a kép egyenesen lángolni kezdett volna a kezében, úgy felforrósodott minden körülötte. Hirtelen lerakta.

- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz még mindig tőlem? Még odaátról is? - üvöltötte Piros. Ekkor lépett be Lola. Magához húzta a lányt. Átölelte.

-Nyugi! Elintéztem mindent! Induljunk!

- Képtelen vagyok ....! - zokogta Lola és megdermedt a félelemtől.

- Képes vagy! Bármire! Erre is! Melletted leszek! - súgta Lola és lassan egyik lépést véve a másik után elindultak.

Így haladtak végig az úton, végig el a Pirosnak már ismerős anyóka házánál, rátérve a poros útra, melyen sok idővel ezelőtt Piros bandukolt a gitárjával. Elindultak. Úgy egy napja gyalogolhattak, már sötét éjszaka volt, mikor Piros falujába értek. Piros beleborzongott. A házuk elhagyatva, felvetette a gaz, apjával az évek alatt ki tudja, mi lett. Egyetlen rokon élt itt a faluban, apja öccse, akivel nem volt valami jó a kapcsolata. 

Egyenesen a temető fele vették az irányt. A temető nagy vaskapuján áthaladva Piros beleremegett ahogy a csípős őszi levegő az arcába csapott. Nem tudta, merre lehet anyja elföldelve.  Lolával bejárták az egész temetőt, jártak - keltek a sírok között. Lola természetfeletti képességei által hozzá volt szokva a misztikumhoz, Piros viszont minden egyes károgásra beleborzongott a helybe, testét tetőtől talpig átjárta a hideg szél. Reszketett. Hidegtől, félelemtől, az érzéseitől, mindentől, ami körbevette.

Egy pillanatra Piros megtorpant.

- Várj! Álljunk meg! Nem hallod?

A két lány lépéseket hallott a háta mögött.

- Maradj mellettem! - mondta Lola, így Piros egészen hozzásimult. Füleltek, hallgatóztak. A lépések abbamaradtak.

Haladtak tovább, keresték Piros anyukájának a sírját. A lépések újra hallatszottak, így Lola hirtelen hátrafordult. Sehol senki. Pirost már kezdte ereje elhagyni. Most nagyon nagy szüksége volt Lolára. Így járták be a temetőt, mígnem rátaláltak a sírra, ahol Piros szülei nyugodtak. Ott derült ki számára, hogy az évek alatt míg távol volt apja is meghalt. Csak állt ott, figyelt, de már mintha nem érzett volna semmit. Szemeiben mégis könnyek csillogtak. Lola lesimította az arcáról a könnyeket.

- Tudod...mikor éltek, akkor is egyedül voltam. Mindig kitöltött valami mérhetetlen nagy üresség, amit nem tudtam, sehol semmivel betölteni, aztán...aztán mikor Te beléptél az életembe, minden megváltozott.

A két lány ott állt a sírnál a legnagyobb csendben egymás kezét fogva.

- Jó, hogy itt vagy! - törte meg Piros halkan a csendet. Lola megszorította a kezét, így jelzett vissza miközben meleg barna szemeivel biztatóan nézett Pirosra.

Ahogy ott álltak valahonnan messze az égből egy fekete madártoll pergett el előttük a levegőben. Hogy honnan jött, egyikük se tudta, varjú károgását már jó ideje nem hallották. Pirosban megdermedt a szó. Most Lola törte meg a feszülő csendet. 

- Egy újabb jel.

Ekkor fenn az égen kigyulladt egy fényesen tüzelő csillag és Piros tudta, anyja jó helyen van. Kezében a fekete tollal anyja fényképét nézte.

Nem bánthatsz többé! Nincs hatalmad! Biztonságban vagyok! - mondta ki hangosan, majd a temető minden kis zuga visszhangozta szavait. Lola ölelésébe burkolózott és végre tényleg érezte, hogy biztonságban van.

( folytatása következik, talán, ha még van tovább )