Zúg a fejed, hangok morajlanak,

belül a szeretet hangjai elhallgatnak,

tompa és érzéketlen már a világod,

a vízben érhetne a halálod.

A karcos lélek néhol valósággá válna,

így mozdulnál bele a könnyed halálba,

szíved megremegne, egyedül lennél,

mint mindig a világ sötét leplén

fekve, nagy és borzongató csendben,

feletted az utolsó madár is elreppen,

nem akarja látni, nem akarja tudni,

hogy lehet a magasból a mélybe zuhanni.

Zúg minden és csak fekszel a kádban,

a csend még kinn is morajlik az ágyban,

zúg és nem bírod már ezt a világot,

karcossá válik minden kiáltásod,

mert senki nincs, ki segítene, figyelne,

és akkor felnézel a magasban az Istenre,

majd a sötét betakar, puha selyem az éjben,

már nem kelsz fel a másnapi fényben.

Ekkor a tükör túloldalán találod magad,

lebegsz, itt-ott lágyan érinted a falat,

két világ határán, át a tükrön, látod,

saját életed minden percét és a halálod,

majd hátat fordítva a tükörnek tovább szállsz az éjben,

lángok gyúlnak és vércseppek hullnak az égben,

egyenként hullnak alá, a karcok mélyek,

lelked amott egy másik világra ébred.

Mikor ülsz a kádban és egyetlen gyertya ég,

rég tudod, a fény elillan s nincs remény,

falon árnyékok lógnak, szürkék, elbújnak,

lelked átadod minden nyomasztó súlynak,

és csak fekszel a vízben, körbevesz a sötétség,

a gyertya lángjában izzik az utolsó Reménység!

Fejed hajtod hátra, víz alatt zúg agyad,

füledben a vér zubog, mint egy bővízű patak.

A vizet beengeded szádba, nyelni nem tudsz,

reflexeket próbálgatsz, de hova akarsz, oda el nem jutsz.

A gyertya világít, a sötét vinne messzire,

szád hirtelen levegőért kapkod a semmibe,

mert fullasztó és meleg, tested a forróságban izzad,

lelked elnémult, a Szeretet elsikkad,

csak fekszel a kádban egy új világra várva,

.kiszállsz vagy bent maradsz, Életre-Halálra!