Együtt mentünk neki a világnak, Te és én,

nyár volt, madarak csicseregtek a fák tetején,

az utcákban kutyák ugattak, de vigyáztam rád,

itt-ott megálltál, nagyokat szagláltál,

szép napok voltak, bár sokszor nagyokat sírtam,

de az ágyon végignyúlva, a füzetbe melletted írtam,

verset írtam, jegyzeteltem, leírtam mi fáj,

majd hosszú alvás várt és keltem a más-félnap tájt,

mentem néha, és mentünk néha, gázoltál a tóba,

tetszett neked a sok szag és figyelted, hogy áramlik csobogva,

szerettem nézni, ahogy elmélyültél, messzibe nézve ott álltál a mostban,

akkor én is megálltam s csak álltam, figyeltem a szelet,

máskor a tóban tükröződő eget,

az égen messze szálló felhőt,

és a testem-lelkem átborzoló szellőt,

szabad voltam, szabadok voltunk, minden pillanat öröknek hatott,

a tó az égből a kis felhőcsomóknak tükörképet adott,

és bár magamban mindentől, mindenkitől oly távol vagyok,

mindent messziről hallok és a távolságok oly nagyok,

sokszor nem alszok, téged simizlek, kis mancsodat fogom,

és néha mintha így biztatnál: Minden rendben lesz, tudom.

Sírj csak ha az kell, akkor is itt fekszek melletted,

felkelni a puszijaim nélkül sose kell teneked,

és kiskutya, újra, megint, reggeltől estig hiányozni fogsz nagyon,

tudom, te úgy és annak szeretsz aki vagyok,

de félek, ideges leszek megint veled, türelmetlen,

könnyeim újra kibuggyannak a betűtengerben.

és te tudom, itt vársz de már most hiányzol nagyon,

tudd nagyon szeretlek, s ez a könnyeimet átviszi a falon.

Valahol az Óperencián és hegyeken innen és túl, mélyen az erdőben élt egy kislány a családjával. Lucának hívták. Sose érezte magát oda valónak, közéjük valónak ezért gyakran ábrándozott az ablakában ülve, hogy egy szép nap elmegy innen, elmegy valahova nagyon messze, ahol a világ gonosz erői nem érik utol. A kis házhoz sajnos, nem is feltétlen az otthon érzete kötötte, csak valami fura állapot, az, hogy nem mehet el onnan. Mintha ő maga gátolta volna le a saját szabadságát miközben rettenet vágyott rá és persze arra is, hogy a körötte dúló negatív erőkön egy szép nap felülemelkedjen. A házat számára valamiféle negatív mágia tartotta hatalmában, ahogy körötte egy nagy ívben húzódott. Luca jóval érzékenyebben született minthogy azt szülei és testvére bármikor is érthették volna. Többet látott, többet érzékelt, többet fogott fel a világból mint ők, vagy az emberek jó része. Tudta, hogy nincs maradása köztük, hogy neki egy teljesen egyedi, csak neki szánt út van kikövezve. Meg kell szabadulnia anyja negatív hálójától, ami körbe fogta és egyenesen fojtogatta benn a házban, éveken keresztül. Meggyőződése volt, hogy anyja titokban az erdő boszorkányaival jár el teliholdkor a negatív mágiát gyakorolni.

Egy nap szobájában tett-vett majd ismét az ablakpárkányra telepedett és olvasni kezdett. Ő és testvére sose jártak iskolába, otthon tanulták meg az alapokat. Az erdő volt az otthonuk. Ahogy ott az ablakpárkányon olvasott egyszer csak azt vette észre mintha a szereplők elkezdenének valósággá válni. Szerette volna, mérhetetlenül vágyott rá, hogy ne csak a képzelet játsszon vele. A következő pillanatban egy aprócska lény jelent meg a vállán. Kis könnyed volt, szárnya akár a selyem.

- Itt az idő! Gyere, menjünk!

- Hova? - kérdezte ekkor még kicsit félénken Luca.

- Hát, el, el innen. Nem ez volt minden vágyad? - kérdezte a tündér. Luca nagy szemekkel figyelt.

- Honnan tudtad? 

- Mi a könyvek, a történeteid alakjai mindent tudunk rólad. Ismerjük bánatodat, örömödet, vágyaidat.

Luca csak nézett tágra nyílt szemekkel és nem akart hinni a fülének.

Lassan a könyv összes többi szereplője is megjelent, aprócska állatok, süni, nyuszi, mesebeli figurák, koboldok, törpék, tündérek, de ő, aki először jelent meg, ő volt a vezér tündér, aki az egész bandát összefogta. 

Luca alig akarta elhinni, ami vele történik. Gyorsan összepakolt pár dolgot és kimászott az ablakon. Belevegyült a kis társaságba és elindultak. Mendegéltek erdőn, mezőn keresztül, lassan a lány érezte, hogy kiérnek a házat körülvevő negatív mágikus körből. Ahogy kiértek az erdőből, magas hegyek kezdtek előttük megjelenni. Luca megtorpant, érezte, hogy innen egyedül kell folytatnia útját. Meg is álltak. A tündér így szólt:

- Innen már nem jöhetünk veled! A hegyek rád várnak, hogy meghódítsd őket. Kiértünk a negatív mágikus körből, most már biztonságos lesz utat. Viszont...adunk neked valamit, ami segíthet. Majd egy apró csillogó követ nyomott a kislány kezébe.

- Ez mi?? - kérdezte az kíváncsian.

- Mágikus kő. A pozitív mágia eszköze. Dörzsöld meg és lássuk mi történik.

A lány jó erősen megdörzsölte a követ, mire egy gyönyörű nagy madár jelent meg. Hosszú tollai a szivárvány ezer színében pompáztak.

- Ő egy segítő, Dandruff-nak hívják. Hívd csak ha szükséged van rá.

Luca újra megdörzsölte a követ mire a madár elreppent, a lány pedig álmélkodva nézett utána.

- Nos, jó utat és sok szerencsét! - mondta a tündér és a sok kis mesebeli állat és lény bátorítóan állta körbe  a lányt. - Ja, és mindig higgy a csodák és a szeretet erejében.

A hegyek nem tűntek túlságosan magasnak és körbe vezetett felfele az út így Luca a negatív mágia köréből kikerülve nagy nehezen elindult. Hamar fel is ért a tetejére.

Na de hogyan tovább? - gondolkozott el és eszébe jutott a varázskő. Megdörzsölte és megjelent a nagy színes tollú madár.

- Ülj fel bátran! - mondta, Luca felült, belekapaszkodott egy nagy narancssárga tollba és már szárnyaltak is a magas égen.

Luca soha, soha eddigi életében nem érezte magát ennyire szabadnak és végtelennek. Ahogy ott ült a madár hátán, arcába csapott a szél, haját felborzolta, a nagy madár pedig szárnyait kitárva csak repült és repült a magasban.

Hogy valamikor, valahol leszállnak e az már egy másik történet ... Lucának itt most nagyon jó volt, de ki tudja mit hoz még elé az élet a negatív mágikus körből kiszabadulva. Maradj velünk és meglátod!

Csak mentem végig a sétányon, messziről már zúgtak a hangok,

szívem dobogni kezdett, gyomrom összeszorult, kész volt felvenni a harcot,

na de volt itt sokféle finom bor, a harcot hamar elengedtem,

az emberek között nyomakodva, nagyon keveregtem,

majd jött egy pohár bor, egy pad szélére ültem,

kortyokban ittam és egyre csak jobban merültem,

végül a hangok egyre tompábbak lettek,

már nem zavartak annyira az emberek,

csak keveregtem a tömegben, itt-ott táncoltak, lányok nevettek,

csak figyeltem, kicsit irigykedtem, ez teljesen józanul hogy lehet.

a fazon festett, spray-vel, színes álomvilágot,

körbeálltuk oly sokan, próbáltam merülni, s nem érezni magányom.

Visszafele sétálgattam, lassan kezdődött a Beatles,

lassan újratöltötték poharam, s jött a finom édes íz.

Ekkor már félig kábultan, s csak forgott köröttem a világ,

szemem becsuktam és egy padon ülve üvöltöttem: Can't buy me Lo-ove!

S igen, a szeretet nem megvehető,

de akkor és ott az üvöltő Beatles éneklés lett a nyerő.

Körülöttem, hangok, fények, villogások,

csukott szemem előtt elsuhanó sötétebb látomások,

emberalakok húztak el, kezemben az édes bor pihent,

ittam és ritmusra ráztam magam hisz a Beatles örök siker,

ezen nőttem fel, gitárosan ezen cseperedtem,

csak ültem ott, üvöltve, énekelve magam beleengedtem,

a világ köröttem egy zajos , homályos forgataggá változott,

agyam álomszerű-elmosódott határok között álmodott,

csak a hangok zúgtak, a padon egy német kisgyerek ugrált,

nagyon nem izgatott, kilőttem a hangom mint a puskát,

nem zavart a gyerek, kilőttem magam a térbe,

s üvöltve énekeltem, hogy She loves you yeah, yeah, yeah,

megszűnt a magány, megszűntek az emberek,

csak a zene volt, megszűnt a lélek,

a borral, tudtam, egy másik valóságba lépek.

Végül lassan indulni kellett, végig a sötétben,

messziről hallatszott a sárga tengeralattjáró az éjben,

minden olyan álomszerű, homályos maradt,

a buszban rengeteg ember hangja döngette a falat,

de ekkor már végleg nem érdekelt semmi,

feladtam a közelben a távolt, a távolban a közelit keresni.

Az éjszakát minden perccel csak tovább álmodtam,

s itt, nem fájt és nem nyomott semmi ebben az álomban.

Sokszor csak alszol, fél napokat, mélyen,

nem törődve múlttal, jelennel, jövővel, a Léttel,

ott jó, valahol messze odaát az álom-mezőn,

órákon át lebegni, a valóságból minden kipergő,

s mikor újra itt, meglegyint a szellő,

vagy csobogás hallatszik, ott érezhető,

a tónak viszont mérhetetlen sima a csendje,

benne tükröződik a természet és a lélek keresztje,

ott valahogy megáll bennünk az idő,

körülölel a természet, a víz, a zöld és a szellő,

magunk vagyunk, a távol és a közel találkozik bennünk,

s az Istenhez a magas égben imákat rebegünk; 

Taníts meg szeretni, oh Istenem, kérlek,

mutass sok helyzetet, amikor nem kell, hogy féljek,

vigyél közel a világhoz, s ne távolíts tovább,

hallgasd meg szavaim, mik elhagyják szám.

Hisz, oly nehéz beszélni, csak ülök a csendben,

a hangok egyre távolibbak mélyen a lelkemben,

zúg köröttem a világ és nincs egy befogadó sarok,

néha csak lebegek a létben s a távolságok oly nagyok,

már nem tudni, hol, mikor, lesz e valaha valami is hozzám közel,

csak a képzelgéseim teremtenek bárkit, ki átölel,

és még így is miért van minden olyan kibaszottul távol?

Miért nem érzek már semmit lélek és test-határon??

Persze új este jön, s csak alszok, szívemben csobogás és tópartok,

és akkor odaát megérint az Isten,

tudsz te még szeretni, ehhez kétség sincsen.

Felhők úsznak a magas égen,

szél hátán utaznak a messzeségben,

szürkék, bennük formálódó esőcseppek,

hát a felhők hova mennek?

Elnézem, ott messze ahogy úsznak,

égi úton egyre csúsznak,

ott ülök én rajtuk a magasban,

láblógatva nézek lefele magamban,

kérdem őket, hova mennek.

Csak úszunk neki a végtelennek! - susogják vissza,

az esőcseppek formálódnak, mind őket issza.

Fúj minket tovább az erős szél ,

gyorsuló felhő-sebesség.

S én lentről nézem őket,

hogy úsznak a messzeségnek,

s ott is én ülök egyiken láblóbálva,

a világot kicifrázva.