Vágysz a közelembe, oly könnyen nem engedlek,

testem, sejtjeim mindenre jeleznek,

érzik energiád, szavaid, mondataid, hangod súlyát,

jól vigyázz, mert jól olvasok magam körül minden jelet, rúnát,

olvasok rólad, tekinteted, hangod tudom ölni képes,

a szívnek pedig nem jó, ha fájdalmat érez.

Oly sokszor nyirbálták, kaszabolták szét,

egy emberben oly sok apró mozzanat olyan mint sok apró kés,

egy penge, mely oly sokszor belém hasított,

tüzet és fájdalmat újra és újra szított.

Belőle születtem s most próbálok épülni fel újra,

és nagyon óvatos vagyok, kit viszek magammal az útra.

Néha érzem úgy, ha senkit, az se olyan végzetes hiba,

mint valaki olyat, kitől szívembe ér mérgezett nyila.

Elővigyázatos vagyok, lassan közeledj,

lassan érj hozzám és minden rendben lesz,

s ha nem ugrok meg, s nem menekülök árkon-bokron keresztül,

akkor köröttem egy réteg lassan megfeszül,

és tán lyukat üthetsz rajta,

és meghasad a kocka rugalmas fala (...)

Én ott benn, valahol középen ülök és nyitott szemmel álmodok,

meglátlak, felállok, lassan támolygok, hátrálok,

ebben a helyzetben már teljesen védtelen, sebezhető vagyok,

a kocka falai rugalmasak és nagyok,

és tán ahogy hozzám érsz, belül én is meghasadok,

szívem dobog, ereimben lüktet a vér,

félek magamba fogadni önmagam, ki fél,

mert a te félénk közeledésedben magamat látom,

vagy neked megyek és hol bejöttél, erővel löklek ki a kockából,

vagy fogadlak és oldódik a magányom,

és tudom, tudom hogy ez nem hallucináció, álom,

ha én vagyok az, ki menekülni vágyom,

a rugalmas fal visszalök, s remélem, ez csak egy rossz álom,

ilyen ez a kocka, kiutam nincs, de bejárat létezhet,

csak ülök ott középen és belülről valaki mindig kérdezget.

Csak ülök ott, s engedem magam a falak között a fullasztó álomba,

minden éjszaka azt mondom: a síromat ásom ma.