Fagyos, hideg tél volt. Az utcákon az emberek óvatosan csúszkáltak a jeges, göröngyös utakon. Kriszta már nem is igazán számolta a napokat. Valahogy az élet összemosódott számára. Folyamatosan kereste az örömöket, az apró kis örömöket, megpróbálta a legapróbb dolgokat is megragadni, mégis minden furcsa volt, benne elnehezült, elmosódott. Csak teltek a napok, egyik a másik után és már nem is igazán tudta, hogyan tudna mindebből kiemelkedni, hogyan tudna emelkedni, valami olyan magasságokba, ahol láthatja a világ. Hiszen nem látta. Nagyon rég benne élt ebben a láthatatlan testben ... vagy érzelmileg láthatatlan lélekben? Maga se tudta, egyszerűen csak minden nappal a kitörést várta, valamiféle feltörést, magasra emelkedést. Ahogy ő elképzelte, majd onnan fentről integethetne és kiabálhatna: Hé!!! Hahóóóóó!!!! Hisz, itt vagyok. Én vagyok! Nem ismertek? Nem láttok? Tán jobb lenne? Fentről mi másabb? Fent láthatóbbak vagyunk, ha a Földön nem? Tán évek óta élt ebben a láthatatlanságban és hosszú évekbe telt, mire átlátta és kimondta, fáj mindez. Hiába volt része egy családnak, hiába teljes család, mégse érezte sose magát onnan valósinak. Nem igazán érezte sose a gyökereit. Tudta, hogy enélkül se a pár vagy egyéb kapcsolatokkal nem lesz könnyű dolga. Napról napra mardosta belül, ahogy belemosódott egy elmosódó, számára talán kicsit ködbe burkolt világba. Bár próbálkozott, próbálkozásai mintha újra és újra kudarcba fulladtak volna és tán félt az egyedülléttől de valahol együttlenni se tudott igazán. Sose tanulta, sose érezte, sose látta, egyszerűen csak próbálkozott, napról napra, aztán jöttek percek, amikor úgy érezte, feladja, elengedi magát és belemerül a sötétségbe.A régen tán ijesztő félhomály egy ideje nem volt ijesztő számára, mintha egy részévé vált volna ott mélyen belül. Néha fel-felvillant egy-egy apró fény, érezte értékét és hogy mégiscsak kell ide erre a világra, pillanatnyi fényforrások, segítségnyújtás és milyen érdekes, a jeleket az állatok világából, a kutyáktól kapta mindig, sose az emberi világból. Velük nem értett úgy szót és sokszor érezte úgy, hogy ők se értenek vele.
- Hiába minden! Elmosódok, elvegyülök, belesétálok a sötétbe - gondolta időnként és csak a Hold fénye, a csillagok parányi fényei jelezték az Univerzum végtelenségét. Egy-egy jobb percben minden sejtjével átérezte, hogy mindannyian ugyanazt a Holdat látjuk, mindannyiunknak ugyanazok a csillagok világítanak és ez mintha bekapcsolta volna a rég elvesztett körforgásba. Forgott és forgott, reggeltől estig, estétől reggelig, hétköznaptól hétvégéig és mindeközben elmosódott szeme előtt a világ, elmosódott kívül és belül.
Krisztának a betűk jelentették a láthatóságot. Mintha valami írás közben elragadta volna és kiemelte volna a világból, a betűkből szavak, szavakból mondatok, képek keletkeztek, láthatóvá vált a láthatatlan, láthatóvá vált, ami fáj, láthatóvá vált minden, ami sose volt az. Sokszor emlékezett, mikor családja mit sem törődött vele, mikor potyogtak a könnyei..záporoztak, ha tudott, elbújt a sötétben, ha nem tudott ott, akkor máshogy, máshol. Megtanulta, hogyan bújtassa el magát aztán évek teltek és elkezdte a világ kidobni őt magából. Próbált ő szólni, illeszkedni, de sokszor mintha ott se lenne. Csak kereste és kereste, hogy lehetne rész az egészben, fehér a feketében, tisztaság a mocsokban ..... szeretet a félelemben, bár jól tudta, a kettő együtt nem tud megélni egymás mellett, ahogy Kriszta se nagyon tudott a világban. Érdekes lány volt, örök talány, örök fejtegetni való, de az emberek többségének nincs általában türelme a rejtvényekhez.
Idő, hát az idő nagy játékos. Türelmet és időt kell adnunk magunknak és másoknak és másoknak is így kéne velünk, gondolta oly sokszor, de az idő nagy játékos. Barátokat vesz el, kapcsolatokat robbant szét, egyik-másik után már csak a vérvörös csíkot húzzuk és lelkünkben a fájdalom mellé a szorongás társul. Vajon képesek leszünk újra megnyitni? Képesek leszünk valamilyen formában megnyílni és vállalni a fájdalom kockázatát? Veszélyes, de ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk mindannyian valahol lelkünk legmélyéig sebezhetőek.
Kriszta gyakran figyelte a Holdat, kérte adjon erőt és próbálja meg benne egyesíteni és erősíteni mindazt, amivel gondja volt mindig. Kötések, engedések, ragaszkodások, elválások, bezárások tarkították életét. Teljesen ambivalenssé vált mindennel szemben, az emberekkel, a világgal, a belső és a külső élettel szemben is, teljesen kétélű volt, és ez a kétélűség hol így vágott, hol úgy, hol sebzett, hol magába zárta. Egyetlen dolog volt mindig ugyanaz: küzdött és vágyott arra, hogy lássák, észrevegyék, értékeljék, aztán akármilyen furcsa, ahogy ez időnként megtörtént, máris nem volt olyan fontos, mégse tudta igazán átélni. Próbált minden percet megragadhatóvá tenni, elérni és belebújni, mégis felületes és elmosódó maradt minden, a percek, az órák, a napok pedig csak teltek.
Eltelt a tél, a jég elkezdett felolvadni, kinyílt az első hóvirág. Kezdett melegedni is kicsit az idő. Kriszta a melegedő idővel a hosszabbodó nappalokkal egyre több időt töltött a ház tetején. Furcsa érzések keringtek benne. Alatta a mélység, felette a végtelen égbolt. Időnként kiállt a párkányra, karjait széttárta és mintha szállt és szállt volna a felsőjébe belekapó széllel. Játszott, játszott a gondolataival. Játszott élettel és halállal aztán lefeküdt a pléden és csak nézte a messzi égboltot. Próbálta elcsípni valahol a messzeségben önmagát, miért is választotta ezt a testet és ezt az otthont, az adott családot és a Földet. Sokszor elmerengett így nappal és esténként elmerülve a csillagok fényében. Valahol köztük kereste magát is, hiszen valamikor réges-rég még Fényként létezett. Aztán valahogy ideszületett és ha igaz mindaz, hogy a lélek leszületése előtt már tudja, mi vár rá és mit kell idelenn véghez vinnie, akkor valahol reménykedett benne mindez nem hiába történt.
Egyik éjjel, ahogy ott feküdt és magába szívta a csillagokat, furcsa dologra lett figyelmes. Az egyik csillag az égről mintha közeledett volna hozzá ... mintha mozgott volna. Érdekes és izgalmas jelenség volt. Ez nem lehet! - hitetlenkedett a lány, hiszen a csillag nem úgy mozgott nem olyan gyorsan, nem olyan ívben mint egy hullócsillag. Ez valami más volt, valami különös varázslat, valami olyan, ami ég és föld között félúton történhet csak. Lassan kirajzolódott a lány előtt egy nagy madár. Pontosan felé repült. A világító csillagot hosszú farktollai végén húzta. Kriszta azt hitte, káprázik a szeme, ahogy a madár a Hold fényében repült felé, majd nagy szárnysuhogásokkal leszállt a ház tetején a párkányra.
- Ki vagy te? - kérdezte Kriszta.
- Az Éj Madara vagyok. Csak éjszaka szoktam megközelíteni a Földet. Távolról a csillagok közül jöttem.
- Igen, igen, a farkad végén....a csillag ....
- Neked hoztam! - mondta barátságosan a nagy madár. Neked hoztam, hogy mindig világítson és mutassa az utat. Gyere bátran, gyere, mássz fel rám és eléred a csillagot. A tiéd.
Kriszta alig tér magához a döbbenettől. Meg se tudott szólalni. Egyszerűen végre érezte, hogy számít, érezte, hogy ott távol a magas égben figyelnek rá és nincs egyedül. Szemében megcsillant egy könnycsepp. A madár észrevette ki lakózik a lelke mélyén.
- Látod, kislány? Láthatóvá tud lenni a láthatatlan, csak engedd meg magadnak, hogy érezz.
Kriszta a nagy madár hátára mászott, farktolla végéről kezébe vette a csillagot. Elviszel innen?? Kérlek, csak egy kicsit! - kérlelte a madarat, mire az felszállt és együtt repültek a Hold fényében. A lány lelkébe valami furcsa könnyedség költözött, ebben a percben nem nyomasztották az emberi kapcsolatok, nem nyomasztották szülők, se láthatatlan volta. Hiszen a Hold fényében végre láthatóvá vált. Átkarolta a madár nyakát, kapaszkodott hosszú tollaiba és belerepültek a csillagok közé. A hosszú utazás után, hajnalodott már a Földön mire visszaértek a ház tetejére. Előbukkant a halovány hajnali napfény így a madár gyengülni kezdett.
- Mennem kell - szólt a lányhoz - engem az éjszaka éltet.
- És mi lesz a csillaggal? - kérdezte Kriszta.
- Az a tied, örökre a tiéd, neked hoztam, miattad jöttem el éjjel.
Kriszta körbeölelte a nagy madár nyakát.
- Még senki se tett értem ilyet! - mondta könnyektől fulladó hangon. És most? Elmész?
- El kell. Meg kell értened, engem az éjszaka éltet. Minden éjjel eljövök és elhozok egy csillagot egy a Földön kiválasztott lánynak. Tartsd meg, őrizd, világítson neked éjjel és egy nap csak rátalálsz a csillagösvényre.
Kriszta szemében könnyek csillogtak és végre, végre érezte, valaki tényleg látja mi történik vele, így elengedte őket és az apró könnycseppek végigfolytak arcán. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Csoda, hit és egyben újra a a magára maradás fájdalma, viszont a madár hozta csillag már minden tavaszi éjjelen a kezében világított, ahogy ott állt a háztetőn, a párkány szélén és karját széttárva, ahogy a szél belekapott, újra az Éj madarával repült. Ezen a ponton már nem félt. Jöhetett sötét, terülhetett el alatta mélység, felette a végtelen, nem zuhant és nem emelkedett, csak létezett, létezett most már egyre láthatóbban egy láthatatlan ködbe mosódó világban.
