Mikor a hangomat keresem, veszetten harcolok érte,

ütöm a ritmust, s imádkozom, jöjjön vissza végre,

mert úgy leszel te kerek, ha a ritmus mellé a hang is rezeg.

Próbálkozok, halk, elhaló, szinte meghal a hang melletted,

a melegben jó a hangod, lassan semmit se remélek,

ütöm és ütöm a ritmus jó, de elveszik a hang és a lélek.

Ha viszlek, az már jó jel, kész vagyok a hangért harcolni,

kész vagyok küzdeni és falakat rombolni,

akkor is ha elveszik, elfúl a térben,

az erdő túl nagy hogy a hang teret kapjon s elszálljon az égbe,

elsőre tán nehéz, nehezen jövök össze veled,

de egy kis segítség és újra veled rezgek.

Csak esélyt kell adni, esélyt magunknak,

hogy így törjük ki ritmusos utunkat.

Ha kell egyedül, ha kell, hallgat minket a sok fa,

te és én eggyé válunk és beleoldódunk a mostba.

Csak álltam ott, hajam lobogott a szélben,

a felsőmet átfújta, lélegezni tértem,

a víz hullámzott, morajlott egyre,

a hajó felkorbácsolta, s így távolodott messze,

csak néztem és néztem a hullámzó vizet,

megnyugodott agyamban minden ideg,

köröttem emberek, itt-ott figyelték a vizet,

magam álltam ott, és a kockában se volt már hideg,

ott állva, sodortatva széllel és a vízzel,

a messzi távolba elnézve egy pillanatra békére lelt szívem.

Csak nézem és nézem, üres a felület,

a szavak eltűntek, nincs szívemnek ügyelet,

ne kérdezz, ne szólj, némaságba borultam,

az éjszakából új nappalba fordultam.

Majd ismét éjszakát érintek,

álmomban kergetnek éjjeli lidércek,

képek peregnek, a sötétség húz,

majd órák telnek és ismét a sötétbe fordulsz. 

A tükör már nem igen mutat belőled semmit,

mintha a saját árnyékodban járnál itt,

csak forognak az órák és forognak a napok,

a betűket, szavakat mohón kapkodod; 

Rettegsz a végső némaság belső hangjától,

dühbe és könnyekbe fordulástól,

rettegsz magadtól, az élettől, haláltól,

s a hollótól, a temetők madarától.

S mi szenvedély, elragad és nem tudod többé,

mit ér ez itt lenn, s valóban létezik e öröklét?

Bezár az élet, bezárnak a falak,

ha kell, üvöltenél és törnéd át magad,

mert bassza meg, a lehasított agresszió, ilyen a világ,

a lélek néha önmagából mélyről kiált,

mert a folyamatos zárt csendből jöhet az őrület,

kacagó ördögök és pokoli csődület,

vagy a mennyekből angyalok éneke száll,

hallod egykori öngyilkos nagy költők szavát,

szólsz hozzájuk és beszélgetni kezdtek,

a fejedben az idegsejtek őrülten zizegnek,

és akkor azt érzed, körülötted megkergült minden,

s ebben a végső csendben most már semmi sincsen,

végül pedig a valóság egyre távolodik,

a képzelet keresi külön útjait.

(.........)

és csak elnézed magadban : üres a felület,

van még itt érzés? van még itt ügyelet ?

Amikor már összemosódik nappal és éjszaka,

amikor már nem hiszed, hogy lenne egy kollektív nagy csoda,

amikor az izoláció fájón mar beléd,

amikor a zöld füvön lépdelsz s a kék ég tárul föléd,

amikor a kék néha sötétebb és becuppant a némaság,

amikor hangod félőn tör a falon át,

amikor nincs kihez szólni, és túl nagy a távolság,

amikor szíved bámul ki az ablakon át,

amikor a kocka megőrjít, de kitörni nem tudsz,

körülölel a keménység, s közelebb nem jutsz,

az órák oly lassan peregnek, majd lassan az éjszakába erednek,

és lágyan összemosódnak, tömény masszává lesz a világ,

Ember és Ember szerte a világban már nem nagyon kiált,

nemtörődöm, személytelen, magányos az élet,

mit mindezek után sokszor nem szívesen élek!

Mikor a kapun átment a Kedves, 

fogadták égi, mennyei seregek,

én lentről még szólni véltem hozzá,

ő meghallotta hangom, s így szólá:

maradj, Drága, míg időd egyszer lejár,

ne félj, nem olyan félelmetes a halál,

s megvan a kapcsolat a fenn és a lenn között,

alattam surrognak végig az üstökösök.

Tudod milyen szép itt? Tudod milyen békés?

és csak beszélt hozzám, nem volt köztünk rés,

én hallottam őt, s engem ő is hallott,

tisztábbak voltak bennem a földieknél az égi hangok.

Ekkor elhomályosult előttem e világ,

repültem felfelé s fenn engem is a kapu várt,

átnézhettem oda, neki már az volt végleges otthona.

Aztán visszatértem, de tudtam bármikor meghall,

s ha fájt, s kapcsolódni vágytam, beszéltem hozzá magamban.

Minden nap kerestem a választ a mára,

miért ez az élet, s miért akasztotta fel magát arra a fára?

Asszem megértettem, nem bírta már itt lenn,

s ha eső hullott rám, tudtam ő hullajt könnyeket odafenn.

Vele akartam lenni, nem érdekelt már a földi világban semmi,

a fájdalomtól elterített a mérhetetlen üresség, sokszor volt ez ennyi,

és akkor csak szóltam hozzá, beszéltem hozzá magamban,

éjszakákat hánykolódtam, s a paplan szerte ült rajtam,

nehezek voltak és fullasztók az éjszakák,

tudtam, ő ott fenn vár rám.

Mikor a kapun átment a Kedves, lelkem sejtjei megremegtek,

az égi seregek az én lelkem is hívva énekelni kezdtek.

Egy fiú állt az út mentén, hátán hátizsák. Az út mentén elterülő erdő a korai ősz különféle színeiben pompázott. Csak állt ott, már fázott, de az út egészen elhagyatott volt. A fiú kicsit úgy érezte a semmibe vezet, de már ő maga se bírta egy helyben, vágyott el, a semmibe, szinte mindegy volt, merre is vezet az út. Valahova minden út tart. Gyalog nekiindulni viszont nem akart. Már esteledett mikor megállt mellette egy nagy kamion. A sofőr idős, borostás ember volt.

Ugorj fel! - szólt oda a fiúnak. Az mit sem sejtve felugrott a kamionra a borostás arcú mellé. Tudta, nem szerencsés idegenekben megbízni és nem jó játékot játszik, ez pedig hamar bebizonyosodott. A kamion elindult, a fiú csendben ült a borostás arcú mellett. Tapintható volt a feszültség. Csak mentek és mentek és az útnak sehol se lett vége. Lehet valóban a semmibe tartott?

A fiú kérdezősködni kezdett.

- Hova tart?

- Közöd? - szólt a borostás mogorván.

Ekkor a fiú még nem tudhatta, mi vár rá. Ahogy haladtak előre, az erdő egyre sűrűsödött mellettük. Egyszer csak a borostás befékezett. Szeme megvillant. A fiúban megdermedt a hang.

- Lódulj!

Így kezdtek ők ketten befelé tartani az erdőbe, a borostás maga előtt lökdöste a fiút.

- Mit akar tőlem?

- Kussolsz! - lökte előre a borostás arcú.

A fiú ekkor már érezte, ez már nem tréfa dolog. Már talán bánta is hogy nekiállt az út mentén stoppolni. Mentek befelé az erdőben majd egy helyen a borostás nekikötözte a fiút egy fának. Táskáját, benne elemózsiáját, telefonját persze elkobozta. A fiú eddigre már egészen összetört.

- Mit akar tőlem? - egyre csak ezt kérdezgette. A borostás odaállt egészen elé, kést szorított a torkához.

- Hát nem ismersz meg??? - kérdezte és szeme lángokat vetett.

A fiú ijedten meredt az idegen arcra.

- Nem, ki maga? - kérdezte és szíve vadul kalapált a félelemtől.

- A szomszéd vagyok. Tudod, aki mellettetek ....... .

A fiú még mindig a borostás arcot bámulta és kezdett előtte kibontakozni a szomszéd, akit még otthonról  ismert.

- Apád egy szemét állat. S most megbosszulom, amit tett.

A fiú jól tudta, hogy apja egy büdös, piás állat, hiszen nem hiába menekült el ő se otthonról.

- Mert? Mit tett már megint? - kérdezte remegő, el-elhaló hangon.

- Megerőszakolta a kislányomat! Azt, azt tette, csak hogy tudd. A lányom elmondta az anyjának, így derült ki, az az állat meg tagadja.

- .... és, és nekem ehhez mi köz ........ - de a fiú már nem bírta a mondatot befejezni, összeesett, lassan leereszkedett a fánál a vértócsába, a borostás pedig már nem is volt ott. Szemei félájultan tekintettek szét a homályban, de tudta, ott az erdőben vár rá a halál.

Bár sose állt volna ki az útszélre stoppolni!