Sötét égbolt hűs peremén, holló száll és nincs már remény,

lengedező fák, reccsenő gallyak, s a kibukkanó fény, oly csekély,

a sötétség peremén.

Ott ülsz a földön mozdulatlan, néma csendben, vad kacajban,

viharverte, szétdúlt avarban, reccsen a gally, és jajjj,

sikoltasz fel magadban.

Fenn a fán a madár leszáll, egy ideig csendben vár,

sejtjeid megremegnek, s minek ez a földi élet már? 

A madár szól: Vár a halál.

Mikor? - kérded magadban halkan, a madár felreppen a letörő gallyal,

felreppen s a Hold előtt árnya végighúz a magasban,

árnyát elnézve borzongsz az avarban.

Ekkor veszed észre, egy temetőben ülsz és itt a vége,

megfagysz s eltűnsz mindörökre, s a madár köröz egyre körbe,

egy súgás: Tűnj el mindörökre!

Szíved belül megremeg, ritmusosan kalapál, lelked a sötétbe kiált,

távozz tőlem démoni erő, szellemek susogása, körülöttem tekergő,

a holló gúnyosan kiált: Ez nem lesz nyerő!

Az avarból lassan felállsz, hirtelen gonosz erő tör rád, hányni vágysz,

egy bokorhoz rohansz, gyengülve a földre huppansz, így kérded, hol lesz, mikor lesz vége már?

szól a madár: Soha már!

Menekülnél, de nincs rá módod, a sötétség elterít, s nincs fény-kódod,

menekülnél, de a madár egyre fejed felett körözve, azt sikoltja, maradsz örökre,

sikoltja: Mindörökre!

A telihold egyre csak izzik, holló repked, az ősz a télbe siklik,

és ott ülsz, ott ülsz elgyengülve, gonosz erők közé kerülve,

mindig így lesz? - kérded félve, így válaszol: Mindig már!

Tested megfagy, szíved leáll, temetőben ér a halál, a világ már Rád nem igen vár,

csak a holló kering körbe, ő az éjszakák, s a holtak őre,

egy hét telt s rászáll a sírkőre.

Ez áll rajta: halál érte a temetőben megfagyva,

s szól a holló: Lásd, most már vége!

Átléptél a szellemlétbe.