Ülve a csendben, nincs a világban szerepem,

ajkam szó el nem hagyja,

a falakat mégis időnként félve omlasztja.

Ülve a csendben, oly nehéz néha a szereppel,

üresedik lelkünk, letompul szívünk,

s már nincs honnan merítsünk.

Aztán várva az esti sötét csendet,

a ránk boruló meleg leplet,

a takarót mely óv s átvisz a másnapba,

alatta meleg van s már senki nem rángathat,

mert a világ mint ránk boruló üresség feszít,

kötelet a lelkünkbe,

csak keresünk, s mindent szavakkal festünk le,

hol a hidegség, a magány végre szót kap,

hol törsz át mindent, hegyeket, folyókat (..)

de nem, elfáradtál kívül és belül,

lassulsz s minden tőled oly messzire kerül,

egy messzi, idegen, kietlen tájban,

hol útra indulhatnál minden madárral,

s a kanyon felett lengő hinta elrepítene,

tudod, magad vagy s már senki nem segítene,

így a hintából ugrasz a végtelenbe,

zuhansz az alattad elterülő tengerbe,

Élted Istennek ajánlod,

s utolsó erődet összeszedve az égbe kiáltod: 

Vigyetek el innen Mennyei Angyalok vagy Ördögi Átkok,

hogy hova mindegy, vigyetek más világ határára,

hol összeér s eggyé lesz a világ összes lánya,

és letisztul bennünk a lét, ősi erőnk fellángol,

az ürességbe tűz gyullad, s a sötét, meleg ápol,

mi hideg volt, oldódik a messzeségben,

hitet és reményt kapsz, hogy a Világ Urát hogy érd el,

végül már semmitől se félsz, erő lopja magát beléd,

végre biztonságos, letisztult, közelibb és gyengéd,

végül vége mindennek, s bár ha megszakad is a nagyvilág,

tudod, hogy egyedül nyerted meg a csatát.