Az utolsó őszi napsugarak még megmelengették a tó felszínét. A tóparti fák ezerféle színben játszottak, ahogy elsétáltunk  közöttük. Itt-ott bújócskáztunk a fák között, játszottunk a levelekkel. Szép nap volt. Tán az egyetlen jó emlékem ami megmaradt tőled. Egy emlék, amikor együtt voltunk és jó volt, valahol arra a pár órára félelemtől mentesen találkoztunk. Aztán évek teltek és lelkem egyre inkább becsukódott. Féltem. Már nem csak tőled. Egyre kiéleződött érzékenységem a világ felé. Sok-sok év telt így, távolodással.

Sok év, mire újra ott voltam a tóparton. Most már egyedül voltam. Sétáltam, próbáltam megnyugodni. Egy másik partszakasz volt ez, a fák ekkor már nem voltak színesek. Sok év eltelt, sok ősz, tél, tavasz és nyár, és újra ott voltam a tónál, egy másik részen. Csak figyeltem a körülöttem zajló hideg világot. Még a téli hidegben fel- felbukkant a napfény. Csend volt és tisztaság. Most már nélküled, messze tőled, nyugodnom kellett, nyugodni és figyelni  a tó életét. Ezernyi kacsa, hím és nőstény, sirályok hada szántotta az eget, egyikük-másikuk le-leszállt a parton. Hozzá voltak szokva az emberekhez. Beljebb kicsit két hattyú úszkált fel és le. Valami furcsa békét, szépséget, eleganciát sugároztak. A sok kacsa és sirály repkedése között elnéztem a két hattyút. Nemesek voltak, maguk, ők ketten elkülönülve a bolondos kacsás sirályos népségtől. Két gyönyörű hattyú, nyakuk a magasba nyúlt és ők uralták a füredi part békéjét. Nem foglalkoztak a kacsákkal és a sirályok bolondos seregével. 

Csak álltam a parton. Jól esett a csend, jól esett  a magány, jól esett a távolság. Kicsit odébb kisgyerekek szülőkkel etették a madarakat. Elnéztem őket, jó volt ott egyedül a napfényes télben állni és figyelni a tó életét.

Egy hosszú móló nyúlt befele, végigsétáltam rajta. Ahogy közeledtem a végéhez a végén tanyázó sirály raj lassan szerterebbent. Álltam ott a mólón, körülöttem a végtelen víz. Elnéztem a két hattyút. Azok ketten nem törődve a bolond sirályokkal lassan és kecsesen úszkáltak a vízben. Ott végre átjárt a béke.

Kép: Katalin Megellai