Néha csak eltűnnék, mint csillag az éjszakai égen,

vagyok sötét felhők mögött eltűnő napfény sárgája a kékben,

vagyok hűvös és didergő, fázó némaság,

jeges, szótlan, magányos furcsaság,

különálló, külön való egység a térben,

viharosan fújó szél a magas végtelenben...

Élt egyszer egy utolsó levél, mely elhagyatottan hagyta a nagy fát,

az a rideg időkben végig kopáran állt,

majd egy nap végre a levegő kicsit melegedett,

lágy fény törte át a sötét felleget,

a fa mégis mindörökké kopáran élte az életet.

A levél örökre elhagyta, 

a sötét felhőkből Isten könnyeket fakasztva

csak áztatta a fát és az eső hullott,

minden esőcsepp a magasból ugrott,

földet érve földi sírja eltemette,

a fa is tudta, örökre el van feledve.

Mint napfény tűnnék el a sötétségben,

kellek vajon én a földi világ terében?

Mint az utolsó levél elhagyva a fát,

indulni kell innen, ha kirekeszt a világ,

(Vagy vajon te magadat s te vagy a hibás.)

Indulni innen messze el, a legnagyobb csendben,

hogy ne vegyen észre senki sem.