Ősz volt. Bár egyre hűvösebbnek ígérkezett az idő, Sarah ablakán még be-beköszöntek az utolsó őszi napsugarak. Mi lesz velem nélkülük? Egyre korábban sötétedik - gondolta a lány, mégis sokkal erősebben indult el aznap otthonról. Sétálni indult. Csak ment és ment, mígnem odaért a közeli parkba. A park fái színes, sárgás-barnás-máshol vöröslő levelei hivogatták tekintetét. Elgondolkozott. Vajon mi lesz velük, ha lehullanak? Merre indulnak el a nagyvilágban? Biztos fáznak az egyre hidegebb, fagyos éjszakákon és reggeleken. Így sétált át a parkon gondolataiba mélyedve. Most kivételesen jól esett neki a magány, jól esett a hűvös levegő. Itt végre szabadnak érezte magát. Kiélvezte hogy képes lélegezni, semmi nem nyomja el, nem nyomasztja lelkét. Nagyokat szippantott a levegőbe, miközben érezte, hogy tüdeje felszabadul az évek nyomása alól. Ahogy így sétált, egyszer csak hangokat hallott az egyik fa mögül.
- Hé, Te! Hééé! Hallasz? - suttogta az apró vékonyka hang.
A lány a hang irányába fordult, amikor a fa mögül előtűnt egy aprócska tündér. Apró szárnyai voltak, szőke fürtjei között ott világított a nyári napsugár, ruháján ezer apró hópehely járt táncot, mely lefele színes levelekben végződött. Ő volt az évszakok tündére. Egyedül a tavasz hiányzott róla, mert így nyár és tél között ősszel bukkant fel itt-ott a világban hogy segítsen az embereknek áthaladni a fényesebb napokból a világot beterítő sötétség felé.
- Hát te ki vagy és hogy kerültél ide? - szólította meg Sarah az aprócska tündért. Természetesen látta, hiszen hitt a csodákban, a nem evilági lényekben.
- Itt élek a parkban. Hol megjelenek, hol eltűnök - szólt kacarászva az apró tündér, pörgött hármat a levegőben és már el is tűnt.
- Héééé, gyere vissza! - kiáltott utána Sarah de a tündér eltűnt.
Ahogy a tündér eltűnt, abban a pillanatban egy szív alakú vöröslő-sárgás levél hullott le Sarah elé. A lány csodálkozva pillantott oda. Ahogy nézte és nézte a levelet, az beszélni kezdett hozzá.
- Hát te beszélsz az én nyelvemen? - szólt a lány, miközben a levélre rávetült az őszi napfény és mintha egy mosoly jelent volna meg.
- Én vagyok az, Te! Én vagyok az, az évszakok tündére. Időnként levéllé változok, hogy így segítsem a levelek útját. Nem könnyű ám ez nekik.
- Mire gondolsz? - kérdezte a lány kíváncsian, de még mindig azt hitte, álmodik. Egy tündér, aki levéllé változik és beszél. Hol járok? Mivé változott ez a világ? Aki hisz a csodák erejében, annak bármivé változhat és ezt Sarah jól tudta.
- Hát az ősz, tudod, az elválás, az elengedés időszaka. Nagyon magányos, gyakran fájdalmas, zárkózott. Az emberek bár vágynak is a másikra a hideg, őszi estéken, egyikük-másikuk kifejezetten megküzd az emberi kapcsolatokkal. Egyedül van és csak sodródik, sodródik a világban.
A lány csendben figyelt.
- Tudod, Sarah, ősszel a levelek útja hasonló az emberekéhez. Tavasszal, nyáron élnek, ősszel elszínesednek, elszáradnak, meghalnak. A fa kiveti őket önmagából, ki a vad világba, a levelek pedig csak szállnak és szállnak. Így történt egyszer régen mikor egy kis sárga levelet kivetett magából a fa, messze sodródott a többi levéltől, egyedül, magányosan. Vitte a szél, dombokon, hegyeken át és bár próbált ő kapcsolódni ide-oda, más fákhoz, más tájak leveleihez, de nem tudott. Más volt ő valahol mint a többi. Nem egy irányba sodródtak.
Az emberek is sajnos, így élik le az életüket. Sokszor elsodródnak és nem találnak vissza, se családhoz, se a barátokhoz, vagy épp a barátok sodródnak el tőlük.
- Így van ez ... - mondta Sarah szomorúan és tudta, az évszakok tündére jó helyen tapogatja a lelkét. Mesélj még kérlek! Mi történt azzal a kis sárga levéllel? - kérlelte Sarah a tündért, így az mesélt tovább.
- Vitte a szél, tomboló, viharos szél volt, nem kímélte. Megtépázta, rángatta, húzta-vonta és a levél lelke tőle leszakadva követte.Valahogy kiszakadt belőle, ami benne élt. Kitépték a szelek, kitépte a magány fájdalma. Nem érezte szükségességét a világon. Addig szállt, addig sodorta a szél, mígnem egy tó fölé érkeztek, itt a szél csillapodott...és...
- És mi történt? - kérlelte Sarah izgatottan a tündért.
- A levél félt, ekkor már nem bánta, ha a szél tépi, rángatja, csak fújjon tovább, mert ha nem fúj ... de a szél csillapodott és a levél lassan pergett lefele a levegőben mígnem leérkezett a víz felszínére. A tó vize ekkor még nem volt befagyva, de már igencsak hideg volt. A levél fázott, kívül és belül remegett valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzéstől. Érezte, hogy, itt a vége. Elfáradt nagyon a csapkodó szélviharban mely idáig sodorta, és már nem nagyon bírt a víz felszínén lebegni. Egy ideig ringatózott rajta, hagyta hogy a már lágy szélmozgás ide fújja- oda, majd lassan elengedte magát és süllyedni kezdett.
- Mi lett végül vele??? - kérdezte Sarah aggódva. Kérlek, kérlek, vezess ahhoz a tóhoz.
- Rendben van, de nincs ám közel. Kész vagy a nagy útra?
- Kész! Vezess! - szólt Sarah magabiztosan, mire a szív alakú levél formájába bújt tündér vezetni kezdte a lányt.
Szállt és szállt előtte, dombokon, hegyeken keresztül, miközben a szél igencsak fújt. Sarah kezdte megérteni a levél sorsát. Lassan odaértek a tóhoz.
- Jó, akkor most itt hagylak kicsit! Majd visszajövök! - szólt a tündér majd elillant a széllel.
Sarah ült ott a tó partján és egyre csak a sárgás viszontagságos utat megélt falevélre gondolt, aki végül ott a tóra leereszkedve elengedte magát .... Arcán könnycseppek jelentek meg, sírni kezdett. Hogy a levelet siratta e vagy maga is szomorú volt, maga se tudta, de szerette volna, minden sejtje vágyott arra, hogy a levél még életben legyen. Ekkor a vízből csodák csodájával egy aprócska sárga, itt-ott szakadt levél sodródott a partra. Sarah szívében egy aprócska érzés azt mondta, ez ő, ez az évszakok tündérének meséjéből való levél. A lány keze közé fogta, megsimogatta, megszeretgette, a levél alig lélegzett már.
- Kérlek, kérlek, gyere vissza, szükség van rád! Szükségünk lesz rád a következő tavasszal. Fogta a levelet, meleg zsebébe bújtatta. Épp ekkor jelent meg a szív formájú levél alakjába bújt tündér. Elindultak hazafele, hegyeken, dombokon át, míg Sarah újra a parkban találta magát. Zsebében ott lapult egy aprócska itt-ott szakadt sárga levél, amiről valahol tudta, hogy különleges. Nem tudta mindez valóban megtörtént e vagy az évszakok tündére csak a képzelete szüleménye volt de a kis sárga levelet haza vitte és melegbe tette, őrizte a következő tavaszig.
Hosszú, kemény tél volt. Sötét, fagyos, hideg, de a lánnyal történtek és a kis sárga levél emlékeztették, hogy sose szabad feladni az életet. Ha el is kell szakadni, ha el kell engedni néha fát, biztonságot, érzelmeket, barátságot, akármit is, valahol, valakinek még szüksége van, szüksége lehet ránk. Ez segített a lánynak végig a téli időszakban.
Ahogy jött a február, a március, kezdett a világ újjászületni. Már nem volt az a fagyos hideg, nem voltak nagy és viharos, hideg szelek, bátran engedte el a kis levelet, tudta már nem lehet baja.
Legközelebb mikor a parkban járt, szépen kizöldült minden, a madarak csicseregtek, a fán pedig egy apró zöld levélen megcsillant a napsugár.
- Köszönöm,hogy nem engedtél elmenni, köszönöm, hogy biztattál és gondomat viselted. Itt vagyok újra, újjászülettem. - hallotta Sarah ekkor már csak magában és elmosolyodott. Az évszakok tündére ekkor már eltűnt. Majd visszajön, mikor ősz lesz, hogy segítsen a világban, embereken, faleveleken, fákon, hogy segítsen megélni a természet és az élet változásait.
