Csak ült az út szélén a fűben. A Nap már lemenőben volt a határban. Térdén szakadt farmert és pólót viselt, mellette hátizsák, benne pulcsi, víz és pár szem keksz. Ott ült az út szélén, kezében a gitár és énekelt: Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze, a 67-es út mellett várhatsz rám dideregve.

Bár nagy esők se jöttek olyan szép nyári nap volt, hogy a lemenő Nap fényében még a madarak is ott csiripeltek valamerre. Csiripelésük élesen hasított a gitár és a lány hangjába és a kettő együtt egy színes egyveleget alkotott. Nagy esők se jöttek, 67-es út se volt a közelben és senki se várta, de jól tudta, hogy mennie kell innen messze. Nem tudta, merre induljon és ahogy ott énekelt, érezte a szíve ritmusra kezd verni. Kezdett esteledni, sötétedni, ő csak ült, verte a gitárt és énekelt mintha a zenében elbújhatna, elmenekülhetne az érzései elől. 

Lassan beesteledett, a lány még mindig ott ült, magához ölelve a gitárt sírva fakadt. Ezer érzés öntötte el belül és soha de soha nem érezte ennyire egyedül és elhagyatottan magát. Tudta, hogy az úton egyedül kell elindulnia és egyedül is fog végigmenni, de félt, rettenetesen félt. Viszont tudta, hogy a gitárja, a zene, a táskájában megbújó füzet és toll mindig segíteni fognak neki. Másra nem igazán számíthatott, csakis önmagára. Barátai sose voltak igazán, érzéseit zenén és füzetébe vetett sorain keresztül adta át. Végül aztán erőt vett magán, felállt ott az út szélén és elindult. Kezdett hűvösödni, mégis szép nyári este volt. Az ég telis-tele apró csillagokkal. Ahogy felállt, erőt érzett magában, végigfutott rajta a borzongás, egy furcsa jeges, hideg érzés futkosott át minden tagján feje búbjától a lábujjáig.Tudta, most itt tesz egy lépést, kettőt, hármat és valahol csak kilyukad. A közelben nem volt 67-es út és nem is hitte, hogy majd bárki várja őt. Sose volt senkije. A családját meg igazán nem érezte sose sajátjának. Hát elindult. Tett egy lépést, kettőt, lassan haladt. Hűvös este volt, felvette a pulcsit, színes tornacipőjében egyik lépés jött a másik után, hullámos haja közül néha felnézett a csillagokra és elmerengett, mekkora is a Mindenség. Elindult. Idővel már csak az apró szentjánosbogarak vezették az úton, a világra nagy vastag és mély feketeség borult.

Egyszer csak hangot hallott az erdőből. Vérfagyasztó hangot. Megállt, fülelt, a lélegzete is megakadt.  Vajon csak hallucinál? - gondolta magában hiszen elárasztotta a félelem. Egy pillanatra a sötétben mintha egy farkas szeme villant volna. A lány megállt, figyelt majd futásnak eredt. Csak futott és futott, lélekszakadva rohant előre, míg csak ereje vitte, cipőfűzője kikötődött és húzta maga után a csíkot a porban. Rohant. A poros út mentén nem messze egy kis házat vett észre, ablakaiban még fények gyúltak. A lány pániktól dobogó szívvel dörömbölt az ajtón. Végül egy idős anyóka ajtót nyitott.

Ahogy benn volt és az ajtó becsukódott mögötte,  összeesett a  fáradtságtól és az idegi kimerültségtől.

Másnap reggel egy apró szobában kelt. Mellette asztal,a falon egy-két régi kép, az ablakból az út menti erdőre lehetett látni. Nem emlékezett, hogy került ide. 

Egyszer csak megjelent az idős anyóka, meleg gyógyteát hozott, hogy a lány megnyugodjon kicsit.

- Biztos éhes. Itt van egy kis reggeli, itt hagyom az éjjeli szekrényen - mondta és már ment volna ki, de a lány utána szólt.

- Hol vagyok? - kérdezte zavartan.

- Emlékszik, hogy került ide? Mi a neve? Honnan jött? - érdeklődött az anyóka, de a lány nem emlékezett semmire. Lehet, hogy egy éjszaka alatt kitörlődött neki az egész addigi élete?

-.Nem, nem emlékszem semmire. Mi történt velem? 

A lányon látszott, hogy zavart, se neve, se semmije, csak egy szakadt farmer, egy póló, egy gitár és egy hátizsáknyi holmi volt nála. Mása nincs is. Az anyóka elmagyarázta neki, hogy az éjjel elég rossz állapotban zuhant össze, miután beengedte.

A lány zavart volt, csak nézett magában kifele az ablakon. Olyan idegennek tűnt számára ez a vidék. Az egész helyzet olyan szürreális volt, mintha nem is lenne valós. Kereste magában a válaszokat, de mivel nem talált semmit magában ami utat mutatna kifele a belső labirintusból, keresgélni kezdett a táskájában. Egy gitárpengető, egy üvegben víz, pár szem keksz...és egy füzet, rajta a következő állt: T. P. élete. T. P.? A betűk elindítottak benne egy lavinát, lassan jöttek az emlékek...A neve Piros, Takács Piros. Kinyitotta a füzetet. Első oldalán ez állt: Vagyok a szó, mely kikiált a csendből, vagyok teremtett káosz a rendből. Bármi, bárminek örült, ami megmutathatta ki is ő valójában. Elkezdett a füzetben lapozgatni, lassan emlékképek sorai cikáztak át rajta.

A múlt éjjel valami miatt nagyon futottam és úgy éreztem, nagyon régen futok...de előtte? Előtte mi történhetett? Gondolta, nem erőlteti. Zsigeri szinten tudta, ha valamit erőltetünk, annál nehezebben jön elő és tör felszínre. Fogta a gitárt, és lassan pengetni kezdte, a hangok életre keltek. Erre lett aztán figyelmes az anyóka, aki kinn már az ebédet készítette.

Egyszer csak megjelent az ajtóban.

- No, kislány, jutottál valamire? - kérdezte a lányt.

- Igen, öreganyám - vágta oda vidáman és kicsit pimaszul a lány és már folytatta is - Takács Piros a nevem, még nem tudom honnan jöttem, de már emlékszem, milyen lélekszakadva értem el idáig. Itt benn eshettem össze, azért történt a filmszakadás.

- Ügyes lány, így volt. Nemsoká ebéd - zárta rövidre az anyó, mert nem tetszett neki a lány virgoncsága.

Bár tudta volna, hogy ez is csak egy álca. Piros valójában félt. Még mindig nem tudta valójában honnan is jött. Mintha egyetlen éjszaka alatt kiesett volna minden. Megtörténhet ez? - gondolkodott el miközben pengette gitárját. Egyszer csak ismerős akkordok kerültek felszínre és ezzel egy újabb lépés visszafele az időben: D - A - Hmoll- G majd lassan dúdolni kezdett: Nagy esők jönnek és elindulok. ... Eszébe jutott honnan is jött, hogy az út mentén ült gitárjával és ezt dúdolta ahogy ment le a Nap a határban. Örömmel ment ki ebédelni miközben elmesélte az anyónak,mikre emlékszik. Az anyóka azért továbbra is kíváncsiskodott, érdeklődött a lány szülei felül s hogy honnét is indult és került ide a poros átmenti árokhoz, de nem kapott választ. Még ha lett volna is, de Piros úgy érezte, jobb mindent kitörölni azokból az időkből. Nem hiába jött el onnan.

- Van errefele valahol valami munka? - kérdezte az anyót. 

- Hát kislány, nem messze innen találsz egy falut, ott van egy kis fogadó, ott talán befogadnak szobalánynak.

Ebéd után a lány újra megerősödve megköszönte az anyóka segítségét és továbbgyalogolt. Nem messze onnan valóban beért egy aprócska faluba. Egy apró tábla jelezte: Bátorfalva. Hm, gondolkodott el Piros, érdekes nevű falu, valamiért ide vezetett a Jó Isten. Betért a fogadóba, fel is fogadták szobalánynak. A ház mellett oldalt volt egy apró kis kuckó, kis bunker kifejezetten az alkalmazottaknak. Ketten laktak ott, ő és a másik szobalány. Idősebb volt nála és másféle. Más bőrszín, más haj, más vérmérséklet, más külső és belső vonások, igazi belevaló kis cigánylány volt, de Pirosnál még így is pár évvel idősebb. Lolának hívták. Úgy tartották róla belelát az emberek lelkébe és a cigánykártya is beszélt hozzá.

Pirossal elégedett volt a fogadós házaspár, így felvették állandóra, volt kis fizetés, volt a sarki bolt, egy kis turkáló is volt a közelben, ha ruhára volt szükség. Piros és Lola egész jó barátnők lettek. Piros nem nagyon beszélt a múltjáról, de két szenvedélyét, a versírást és a gitározást nem hagyta abba. Lola néha azt gondolta róla, hogy bohókás egy szöszi lány a szakadt farmerban meg a sok színes pólóban mégis érezte, hogy valami a múltjában nem stimmel. Megjelenik itt a faluban egy hátizsákkal, egy gitárral és munkát kér a fogadóstól. Nem sok mindent tudtak Pirosról. Telt az idő, mígnem egy éjszaka szörnyű rémálmok törtek a lányra. Előtörtek a múlt árnyai, ahogy a sarokban tűrte anyja tépését, karmolásait, apja ott állt, de nem segített...végtelenül egyedül volt. Szorongásaiban beszélt, kiabált álmában. Lola felfigyelt,ijesztő volt, ébresztgetni kezdte.

- Hé, Te, hahó! - pofozgatta a lányt, mire az zihálva felriadt és hirtelen odaütött.Lola reagált és erősen magához húzta.

- Ne félj, nincs semmi baj, már senki se bánthat! - nyugtatta a lányt, miközben az a karjaiban zokogott. így, barátnője akire számíthatna még sose volt, aki volt, azt is mindig idővel elvesztette.

Piros már nem bírt azon az éjszakán aludni. A gyertya fényénél elkezdett Lolának mesélni és talán most életében először rájött, miért is jött el. Fájt még mindig, de próbálta kiverni fejéből a múltat.

- Testvéred van? - kérdezte Lola.

- Van ... de ... - mondta elhaló hangon a lány - nem tudom számomra létezik e . Sose éreztem őt igazán magam mellett, őt se, mint senki mást. Egyedül álltam anyám agresszív viselkedését.

- Ne haragudj ... tudod ... - szólt Piros megsimítva Lola arcát. 

- Hogy meg akartál ütni? Semmi baj, megértem! - ölelte magához a lányt Lola.

- Tudod, ez nem én vagyok, ez csak a múlt árnya ...

- Tudom, hidd el, jobban tudom mint gondolnád. Sok mindent érzek az emberekről, anyámtól örököltem a látó-érző képességeimet. Tudtam, egy nap fel fog minden bukni benned.

Türelmes, megértő és szeretetteli volt. Piros sose érzett még ilyet.

- Közelebb bújt Lolához- csak ölelj át szorosan, kérlek.

Lola mivel kicsit másabb vérmérsékletű volt, bátor, bevállalós típus, gondolta valamit megpróbál. Tetszett neki Piros, s hogy így megnyílt végre és mintha érezte volna a következő lépést. Lassan közelebb húzta..Piros nem ellenkezett..ajkaik finoman értek össze a gyertyaláng fényében és Piros soha senki mellett nem érzett ilyen biztonságot, soha senkit nem érzett ennyire közel lelkileg. Lolát valami miatt testileg is engedte közeledni, maga se értette, de érezte, így jó. Hogy egy lány? Így hozta az élet. A férfiakat mindig durvának, iszákosnak, érzéketlennek tartotta, mindig is így gondolta, a nők képesek igazi gyengéd érzelmekre. Talán mert ezt várhatta volna az anyjától, akitől sose kapta meg.

Így teltek a napok a faluban, a fogadóban, ahol a két lány nem csak a munkában hanem munkán kívül is szövetséges jó barátnők lettek.

Egy nap egy úr jelentkezett be a fogadóban és kért szobát. Az úr neve Takács Endre volt. Ki más lehetett volna az úr, mint Piros apukája. Hamar híre ment, a lány félelmei újra előtörtek.Próbálta elkerülni apját de egy apró fogadóban erre nincs sok lehetőség, szembe kellett néznie vele. Nem tudta mit fog neki mondani, de tudta, hogy haza sose megy már.

Az első találkozás olyan volt Pirosnak mint egy hideg zuhany.

- Hát te? Mit keresel itt? 

- Köszönöm a kedves fogadtatást! - mondta szomorúan az apa.

- Ha engem, keresel, felejtsd el, hogy valaha haza megyek! Jó itt! - szólt a lány és próbált erősnek mutatkozni, de látta apján hogy valami nem stimmel.

- Anyád pár napja meghalt.Szívinfarktus vitte el. A temetést letudva magam is elindultam, nem tudtam merre, csak menni ... és menni, nem gondolni rá, rád és a történtekre. Nekem se egyszerű. Csak átutazóban vagyok itt Bátorfalván. Ki gondolta, hogy épp itt...te ls én...újra... majd csend lett.

Pár perc csend támadt köztük. A lányban érzések kavarogtak, de valahogy nem tudott sírni, már nem. Eleget sírt az élete folyamán és épp anyja volt, ki megkeményítette a szívét. Ahogy ment a bunker fele, szembe jött Lola. Látta baj van. Utánament.

- Mi baj? - kérdezte gyengéden,

- Anyám...anyám meghalt - mondta csendben a lány.

- És most? Mi lesz így? - érdeklődött Lola.

- Itt maradok, veled maradok- mondta. Majd talán veled egy nap ha elég erős leszek ... - csuklott el a lány hangja mert lassan felfogta, mi történik - kimegyünk a temetőbe, ahol nyugszik. 

Még nem most ... majd...egyszer.. - mondta Piros és szeme lecsukódott a lélek fáradtságától.

Apja lassan továbbállt a fogadóból, tán továbbment még, tán hazatért, sose derült rá fény, és sose látta többé. Piros maga küzdötte meg a maga csatáját. Lola, a gitár és a verses füzete mellette állt és úgy érezte, nincs is szükség másra, jó ez így. Egy idő után végre kicsit megnyugodott, lecsillapodott, már nem volt mehetnéke, futhatnéka.

Hogy aztán anyja a mennyekből üzent e bármit neki, folytassa mindenki kedve szerint...