Sötét, hűvös, magányos napok,
mindig újabb percek, órák, harcok
végtelen üresség és harcra kész kardok,
egy idegen világban, idegen arcok.
Idegen arcok, áttetsző szemek,
bizalom vesztett világ e földön mely nem kerek,
hol egy lélek, hol kettő tévelyeg,
belül egy érzés mely szédül és émelyeg.
Az emberi szív, mely sokszor csak levegőért kiált,
végül szeles tájak felé veszi az irányt,
szeles tájakon száll tova,
nem tudja merre van valós otthona.
Mint nehéz kövek, súlyok húzzák lefele,
lélegezni néha már nincs is ereje,
érzi valami megakadt ott benne,
mintha eső cseperegne, belül könny peregne.
Elsodorja az ár, elnyeli a tenger,
mígnem utolsó ugrása, erős és kegyetlen,
kicsap magasan a víz felszíne fölé,
fenn a Holdat éri, s tudja, az az egy csillag az övé.
Így ott fenn végre a sötétkék égen,
test és lélek levegőt ér és oldódik a tiszta Végtelenben.
