Fenn a magasban szállni mindig vágytam,

nem bírtam, ha súly húz a földre, mindig egy árnyban,

kerestem én erőt és tisztaságot állatban és fában,

s madárként fenn a magasban szállni mindig vágytam.

Vágytam, hogy szűnjön bennem, mi teher és nehéz,

gyakran összeszorul minden sejt s a szív félni kész,

de a szív egy nap felszabadul, úgy egyben az egész,

minden nappal arra vágyok, szűnjön, mi súlyos és nehéz.

Az élet is ily keretes, keretezi születés és halál,

közben az élet, hol boldog, hol keserves, sok sebbel, mi fáj,

majd egy szép nap a dobogó szív végleg megáll,

így lesz keretes, születésnél beindul, s ha megáll, az a halál.

Közben, közben pedig évről évre zajlik az élet,

hol jobb, hol remegve, dideregve félek,

hol a magány szele végig suhog szobámban esténként,

próbálok aludni, az új napra tekintek újabb reményként.

Új reményként, hogy megszűnik minden mi nehéz,

egy szép nap bennem a madár végső tettre kész,

felszáll és lebeg az Élet és Isten kék egén,

alatta egy vitorlás a tenger végtelenjén.

Ott ülök, s a narancsos naplementét nézem,

elmosolyodok élni és szeretni készen.