Csend van. Egyedül. Mély és tiszta,

színekben élek, s nincs köröttem  se Mariska,

se Kati, se Pista.

Egyedül vagyok a csendben magammal,

betűkkel, színekkel, kreatív agyammal,

se tv, se zene, se semmi zaj nem zavar,

se külvilág, se telefon, se sms nem kavar,

nem kavar többé semmi, mert többé nem engedem,

inkább szívem madarát a világban reptetem,

ha egyedül is, de repüljön a szivárvány fölé,

valahova messze a világ mögé,

de hol is van ez a világ mögötti távoli hely?

A mese zenéje kifele reppen,

kifele valamerre, mezőre és rétre,

hol nem él  se Mariska, se Kati, se Pista,

viszont végtelen az ég kékje, az ember pedig ritka,

annál több az állat és a színes virág,

hol öröm ér a bánat helyett, és szép a világ,

ott, hol biztonság van és béke, s nem jár a zsivány.

Ezen a helyen itt biztonságos lenni,

embert felesleges itt távol keresni.

Annál több az állat, ki kedves és hivogat,

beszélsz hozzá, lazulsz és adod önmagadat.

Hiszen, az állat általában más mint az ember,

máshogyan él és létezik az Isteni Rendben.

A kapcsolat valahogy tisztább, félelemtől mentes,

az állat érzi szereteted, egyikőtök se reszket.

Itt a világ mögött egység van és remény,

itt kezdődik sok-sok mese és utolér,

az Óperenciás tengeren túli fény.

Mert az Óperenciás tengeren túl minden más,

a jó mindig győz, a rossz pedig elnyeri méltó jutalmát.

A hős a sárkánnyal nagy bátran megküzd,

a boszorkány béka-levest főz, mellette a nagy üst,

a láng fellobban, körülötte táncol,

a béka kiugrik, menekül ő magától,

megmenekül, a boszorkány pedig éhen hal,

a királyfi pedig túléli a nagy vihart,

a palotába érve kiállja a próbákat,

és elnyeri a királylánnyal töltött mesebeli órákat.

Fehér lovon kirándulnak Üveghegy tetejére,

majd a palotába visszaérve,

összeházasodnak és boldogan élnek,

itt a vége fuss el véle, vége szakadt a mesének.