A lány ott állt a hídon. Alatta elterült a mélység és valahol ott a mélyben a folyó dühödten csapkodta hullámait a viharban. Egyre közelebb ment a híd széléhez. Lelke mélyén is viharok dúltak, lába remegett. Fejében ezernyi kérdés, szívében ezernyi érzés kavargott. Nem érezte az élet értelmét és nem tudta, vajon miért is született ő erre a földre. Egyet viszont biztosan tudott. Szeretett volna visszamenni a Fénybe, szeretett volna újra kapcsolódni a forráshoz, ahhoz a nagy, egyetemes és fényes égi forráshoz, ahonnét az emberek a földre születnek, hogy megkezdjék földi útjukat.

Csak állt a híd szélén. A vihar szele egyre inkább elérte. A folyó veszélyesnek tűnt és dühödtnek. Hullámai magasra csaptak. A lány félt, félt az ugrástól és mégis, vágyta az ismeretlent. Tudni akarta, mi történik abban a bizonyos percben, amikor lelke elindul a Fény felé és elkezd eggyé válni vele. Tudta, hogy abban a percben válik valójában szabaddá. Csak állt ott mozdulatlan, lelke viszont akárcsak a folyó hullámai viharosan tajtékzott. Egy váratlan pillanatban meglátott egy apró villanást s megdördült az ég. Isten megadta az utolsó löketet. Ugrott végre.

A szabadesés varázsa elragadta, az adrenalin kiszabadult testéből, felküldte az égbe feszültségeit majd belezuhant a tajtékzó vízbe. Egyszerre érzett hideget és valami furcsa meleget. Megremegett a két ellentétes érzet, két nagyon más energia ütközésétől. Ugrott, képes volt megtenni. Végül a vízben találta magát. A hullámok feje fölé csaptak és elmerült. Lélegzetét visszafojtva merült egyre mélyebbre, körötte a vihar által felkorbácsolt víz sötétsége. 

Mígnem egyszer csak tudata tisztulni kezdett. Egy halovány fénysugarat látott belecsapni a vízbe. A fénysugár egyre csak süllyedő teste után iramodott míg végül lágyan és gyengéden elérte, fizikai testén áthatolva belecsúszott lelkébe. Ez az apró fényfonál pedig elkezdte húzni, egyre feljebb és feljebb a sötét, felkavarodott vizű folyó mélyéről. Ez az apró fénysugár akkor és ott egy választást jelentett: Az Életet. Isten ezt választotta számára.

A fénysugár lelkébe költözött majd egy vékonyka fényfonal kezdte egyre feljebb húzni. A lány nem igazán tudta, mi történik vele, de érezte, hogy emelkedik, hogy tudata tisztul. Tudta, hogy nincs más útja, vissza kell térnie. A fényfonál csak húzta és húzta gyengéden egyre feljebb míg végül a felszínre nem értek. Ekkor, ebben a varázslatos percben egy pillangó szállt bele a vihar 'esőerdejébe'. 

A fényfonal láthatatlan ereje egyre csak húzta a lányt a part felé miközben sugarai átmelegítették szívét.

Végül ott ült a folyóparton és végre azt érezte, nincs egyedül. Érezte, hogy valami láthatatlan erő vigyázza útját és ez eddig sose érzett bizalommal töltötte el szívét. A híd pedig? A híd ott magasodott felette. Az a híd, amiről a mélybe vetve magát elindult az útra.