Őszi, verőfényes, szeptemberi napunk volt. A lány könnyeivel küzdve sétált át a nagy parkon. Csak ment előre, egyik lépte követte a másikat.Nem tudta,hova tart, csak ment, céltalanul, magányosan, lelke minden kis sejtje óriási csatákat vívott, szíve lángolt. Nem is tudta, mik ezek az érzések, egyszerűen csak ment előre. Egyedül volt, végtelenül egyedül volt a gyászával. Édesanyja, ekkor épp csak pár hónapja,hogy elhunyt.
A lány mindig is ettől félt. Mi lesz,ha édesanyja meghal? Rettegett, amikor erre gondolt. Milyen érzések fognak kavarogni? Megkönnyebbül vagy elárasztja a bűntudat? Félt saját lelkének szavaitól, lelke forrongásától, félt attól, hogy nem fogja tudni elviselni kettejük életbeli kapcsolatának örökös, sose múló, mindig izzó feszültségét a halálban sem. Talán akkor lesz tényleg kész a megbocsátásra. Megbocsátással engedheti csak el, tovább, újabb létformába..és ez egy olyan nehézségű cucc, mely az egész életére, életükre rányomta bélyegét. Rányomta bélyegét a múlt, az anyai erők , a félelmek, a megfelelések, a szorongás, az állandó feszültségek, izzások, rettegések, és menekülések. A folyamatos menekülés valamiféle árnytól, az anya által a lányra vetített árnytól.
Most viszont vége lett. Ennyi egy élet. Pillanatok alatt játszhat velünk a sors és már útban is vagyunk át végig a fényfolyosón a mennyország felé.Vajon az anya átjutott?
A lány léptei csendesen követték egymást, ahogy ment végig a parkon. A szeptemberi napsütés még árasztotta finom langyos melegét, ahogy leült egy padra. Soha ilyen magányosnak nem érezte még magát. Végtelen ürességet érzett s a szívét mardosó fájdalommal és bűntudattal vívott harcában a folytatás reményének halovány fényét se látta. Felkucorodott a padra, fejét térdére hajtva zokogott. Ekkor, itt a padon egyedül zokogva jött rá mennyire szerette édesanyját , hogy mennyire hiányzott talán neki, de ezt sose kommunikálta felé , a szeretet helyett félt, és minden nappal egyre inkább távolodott s így sose tudták megoldani, feloldani kettőjük kapcsolatát ami talán nagyon rég a múltban,tán nem is ebben az életben indult útra. Nem tudta, mi szíve mélyén ez az alig észlelhető mégis nagyon erősen jelen lévő tehetetlenség. A fájdalom, a gyász,a magány tehetetlensége.
Ekkor már késő volt. Valóban az volt?
Késő - gondolta és szívébe mart a fájdalom, hogy miért nem tett a kapcsolatukért, mikor még édesanyja élt. Mégis azt érezte, mindent megtett, amit csak lehetett. Nem tehetett többet. Próbálta ezt elfogadni, de ennél nehezebbel nem is próbálkozhatott volna.
A megbocsátásnak és a szeretetnek lehet hogy valójában késő, amikor bekövetkezik egy tragédia?
Ahogy ott ült és fejét térdére hajtva zokogott, valami furcsa csodában volt része. Egy halovány fény-sávban egy apró kis sárga virág hullott le a magasból a padra. Egy kis virág volt az, lágyan és könnyedén hullott alá a magasból. A lány tudta, hogy ez egy jel édesanyjától, hogy nagyon szerette őt minden feszültség és fájdalom ellenére, hogy akárhogy igyekezett, nem lehetett jobb, nem lehetett más....a lány szemébe megcsillant a könny és elindult a megbocsátás útján.
