Minden év február 14-e Valentin Nap. A híres-neves nap, amikor szerelmesek lepik el az utcákat, a cukrászdákat, az éttermeket, a nap, amikor a szerelem vagy egymáshoz fűződő szeretetünk még inkább él. Mi lesz a többi nappal? Az év 365 napjának s azon túl is szeretetben kéne, hogy teljen..nem ilyenkor kapni észbe és csöpögni szerteszét. S mégis, ilyenkor minden megváltozik. A felhőkből eső helyett édes méz csepereg, a világot elárasztják a rózsaszín lufik, még az égbolt is rózsaszínekben pompázik,a szív feléled, él, nyílik, fogad és ad. Szeretetet, gyengédséget, erőt, szerelmet, ki mit. Ez a Valentin Nap ; édes, mézes, habos-babos, szerteszét ömlengős szeretetünnep. Értelme mi? Nem sok. A pároknak, a szerelmeseknek viszont tán az év egyik legszebb napja. Azon gondolkoznak, mivel lepjék meg egymást. Kismaci kis szívvel a hasán, szív alakú torta és szív alakú süti, bonbon és virágok, minden olyan túlontúl soknak tűnik ezen a napon. Nem azt mondom,szeretem én is a romantikát, egy szinten a női szív vágyik is rá de egyszer csak túl sok lesz a felhőkből csepegő mézből.

Aztán persze itt van az embereknek a másik csoportja. Az egyedülállók. Azok, akiknek a Valentin Nap pontosan olyan mint a többi normális nap. Hacsak nem depisebb egy kicsit..Erősödik magányunk, ülünk a tv előtt romantikus sorozatokat bámulva és csokit zabálva. Számunkra ez a Valentin Nap. Nem több, mint egy átlag magányos nap, csak talán még erősebben érezzük, hogy egyedül vagyunk. Egyedül haladunk azon az úton, amit Isten kiszabott számunkra, egyedül, mert még nem futottunk bele senkibe, aki társunk lehetne az úton.

Megyünk tova előre, továbbra is egyedül sétálgatva az élet sínpályáin. 

Vajon miért félünk kapcsolatainkban? Mik gátolnak bennünket a szeretet erejének felfedezésében? Miért félünk megélni az intimitást? Miért nem merjük nyíltan odaadni magunkat a másiknak? Átadni teljesen testünket, lelkünket. Utunkon rengeteg hatás ér bennünket. Múltunkból sérüléseket , fájdalmakat hozunk és szívünk sok apró sebből vérzik..vagy már behegedt sebekkel van tele, de jól tudjuk, nem gyógyult még meg. Bármikor bárki percek alatt feltépheti. Félünk, féltjük szívünket, lelkünk legintimebb kis zugát, félünk megnyitni, félünk fogadni a másikat, a másik érintését és közelségét. Néha egyszerűen csak keresnénk a kiutakat, keresnénk a menekülőutat, a kijáratot, de nem találjuk. Ilyenkor mindent bevetünk, hogy ellazuljunk, tisztán fogadjuk és áramoltassuk a szeretetet. Mikor,hogy jön ez össze, igencsak változó. Nagyban függ pillanatnyi hangulatunktól, érzéseinktől a bennünk rejlő feszültségektől, lelkünk kapuinak nyitottságától vagy zárkózottságától.

Nézzük fordítva. Valahogy, mi is mindig közeledünk másokhoz. Útjaink, próbálkozásaink viszont különbözőek lehetnek. Próbálgatjuk magunkat, próbálgatjuk szívünk bátorságát. Legősibb, legmélyebb félelmünk sokszor az, hogy egy szeretetből induló kapcsolatban csalódást okozunk a másiknak, akaratlanul is megbántjuk, sebet ejtünk rajta s ezért az elfordul tőlünk. Talán az egyedülléttől, a magánytól félünk leginkább. Az elhagyatottságtól.

Kapcsolódnánk, ragaszkodnánk, kötődnénk valakihez,de ez gátakba ütközik. A saját szívünket is féltjük és az övét is. Félünk attól, hogy bármit elronthatunk, hogy sebet ejthetünk rajta mert ez esetben rosszak leszünk és nem tudni, melyikünk fogja ezt könnyebben feldolgozni. Kötődéseink múltunk árnyékában bizonytalanok, szívünk bizalma ingatag és félünk...sebzéstől és sebezhetőségtől. Félünk a kapcsolatokban jelen levő veszélyektől. S hogy mennyire tudjuk így önmagunkat adni? Félelemből működve elvesztjük valós önmagunkat, elvesztjük szívünk mélyéről a szeretet mindent átható erejét. Félelemből mozdulva elveszik minden, elveszik minden tisztaság. A kommunikáció zavaros lesz, az sms "feszült", a telefonálás ha el is jutunk addig, akkor hallgatag. Félelmünk lebénít s megnémít bennünket.

Talán épp magunkat kéne elkezdeni szeretni. Tudni kéne igazán törődni magunkkal, testünkkel, lelkünkkel,azt kényeztetve, építve, megadva neki azt, amire valóban szüksége van. Ezután fogunk talán a a másikkal is tisztábban, nyitottabban, félelmeinktől teljesen megszabadulva lenni. Együtt. Szeretetben. Igazán szívből elfogadni és szeretni , őt is és magunkat is , tudni elismerni, ha hibázunk és rontunk, nem félni, hanem tudni bocsánatot kérni , megbocsátani, továbblépni, s ha a kapcsolat elég erősen gyökerezik a szeretetben, tovább fog lépni és tiszta lapokkal halad tovább vagy indul újra.