Aki megtagadja a kötődést , az kötésben marad - olvastam egyszer valahol. Azóta is ott mélyen bennem rezeg a mondat.

Tél van. Kinn hideg szél fúj. Izmaink hajlamosak a feszülésre, lelkünk hajlamos a szorongásra, egész valónk hajlamos a zárkózásra. Ilyenek a telek. Nehezebbek, befele fordulósabbak, ingatagabbak, zavarosabbak. A napfény lelkünk minden kis sejtjének hiányzik és sokszor félünk. Egyes félelmeink a jövő fele irányulnak, másféle szorongásaink a múltból jönnek. Elvárások és megfelelések között pörgünk, pörgünk és közben valami igencsak elszorít belül. Azt érezzük, nem tudunk, sose fogunk tudni megfelelni, sose lehetünk eléggé jók és hogy a világ kitagad,ha nem sikerül a dolgokat minél jobban rendezni. Kitagad, megtagad, hogy nem vagyunk igazán valók a szeretetre. Néha ott mélyen keményen megingunk és szorongási szintünk az éjszaka csendjében megnő. Járkálunk fel s alá, az ágy és a mosdó között elhaladva a tükör előtt,belepillantva a tükörbe, egy pillanatra meglátjuk önmagunk sötét árnyát, ahogy a hálóingben ellibben előtte..ebben a percben félelmeinket és szorongásainkat magunk köré vetítjük. Az éjszaka sötétségében körbevesznek minket a nem kívánt érzések, a kavargó gondolatok, olyan negatív energiák, amik nem hagynak minket normálisan élni az életünket.

Vajon tényleg mindig mindennek és mindenkinek meg kell felelnünk? Nem kéne hagynunk, hogy sodorjanak minket belső viharaink. Tudni kéne lecsendesedni és csak figyelni. Figyelni magunkat, magunkra, befele és rájönni, mi nem stimmel.  El kéne engedni, elengedni a múltat, a múltból táplálkozó kemény megfelelési kényszereinket, mérgező kapcsolataink méreganyagait. Kihúzni kéne a tüskéket és kevésbé mérgezetten továbblépni. Ha meg tudunk,akkor megbocsátani, ha úgy igazán nem megy, akkor csak egyszerűen menni tovább, lépni egy nagyot és átugrani a múltat. Átugrani azt, ami VOLT, megélni azt, ami VAN és lépni a Holnap felé, arra, ami LESZ.

Ahogy a dalban is szól:

Ha úgy érzed, hogy nem bírod
És elviselni már nem tudod

Hát lépd át, lépd át, lépd át, az egész múltat..

Ugrani egyet és menni tovább, menni tovább azon az úton, ami talán a mienk. Arra az útra, amit Isten nekünk szánt leszületésünkkor. Egy úton, amiről egy ideje mintha éreznénk, hogy a sajátunk, talán megvan, mégis félénken lépdelünk rajta. Vajon jófele tartunk? Az úton változatos tájak váltják egymást, apróbb akadályokba futunk, de minden apró akadályt legyőzve folytathatjuk utunkat. Így erősödik bennünk a bátorság, a szeretet, s minden olyan érték és érzés, amik valójában velünk élő részeink.

Néha elsötétül a táj, néha kisüt a Nap,a lényeg csak annyi,hogy haladjunk. Mindig egy-egy lépéssel előrébb jutunk csak bízzunk magunkban annyira, hogy értékeinket és a bennünk rejlő erőt és szeretetet megtartva tudunk haladni egy jobb, egy biztosabb és egy stabilabb jövő felé, magunk mögött hagyva a múltat minden fájdalmával és mérgezettségével.