Egyedül a világban;

Vajon ki hallja kiáltásod, néma suttogásod?

Néma, mégis üzen a világnak,

embernek, fának, a legapróbb madárnak.

Talán kicsit csalódtál, elhagytak az úton,

egyre csak mész, mindig kicsit átlépsz a múlton,

szíved még érinti, néha belesajdul.

Az út porában egy törött szárnyú madár fekszik,

odamész, tenyeredbe veszed, lassan eszik,

a közeli patakhoz viszed a madarat,

issza a finom hűs vizet, amit a patak ad,

gyógyítod kis szárnyát, a törés lassan gyógyul,

lelked a madár és a Nap felé fordul,

az érte mondott imák felszállnak az égbe,

fel a végtelen messze felsejlő kékbe,

angyalok jönnek le és vigyáznak rátok,

a kismadár rád néz és többé nem fáztok.

Melegség és gyógyulás tölti be a szívet,

már ketten haladtok tovább az úton és

formálódnak a rímek,

az út hosszú, lényege a segítés és a szeretet,

felnézel az égre, megvan Isten, így már nem keresed.

Bár néha az emberi világ csalódást okoz,

egyedül vagy mindennel mi benned s körötted forog,

csak magadra számíthatsz és a Teremtőre,

a mennyei termeknek egy-egy angyal az őre.

Ők látják igazán szíved minden értékét,

örömét, fájdalmát és sok belső képét.

A kismadár szárnya melegszik a fényben,

simogatod, szereted vele vagy most, álmodban és ébren

így haladtok együtt, míg a madár egy nap szabadon repül fel az égbe,

utánanézel, tudod vissza fog térni a napsütés fényébe,

és igen, elrepül, vidáman énekel, köszöni és hálás

és repül, az égre fel,

szárnya újra szabadon mozog,

csendben haladsz az úton és már semmi se forog.

Csend költözött a tájra, végtelen, mély csend,

nappalt éjjel váltja s újra itt a rend,

a kismadár nem tudhatod, mikor de vissza fog térni,

szíved bízik, hiszi, tudja, reméli,

mert az állat más mint az ember,

máshogyan él s létezik az Isteni rendben.

Az állat felé néha szavaink könnyebben áradnak,

figyel, érez, örömöt, fájdalmat,

a kutya melléd bújik és lenyalogatja a könnyed,

nem hagyja, hogy sírj, puszil, vigasztalja szíved,

érzi ha baj van, kiáltanod se kell,

míg az emberek felé,  hangod ha üvöltesz se ér el.

Ekkor halkra veszed,  suttogsz bele a térbe,

majd hangod lassan elhal a félelemben,

csalódott és ezért sokszor inkább az állatokat választja,

bár a szív mindig  szeret, a világ áramlatban tartja,

ember, állat és növény együtt él a Földön,

a szeretet örök és körbe ér a gömbön.

Isten villámokat szór az égben,

félelmek, rezgések a térben,

az ég fekete takaróba bújva,

így lépsz rá egy útra.

Egy útra mely valahova visz,

az ember egyre jobban hisz,

az ég nagyokat dörren és érzed,

pörögnek a belső képek.

Indulsz, Isten egyre dühösebb,

lépteid gyorsabbak, a levegő hűvösebb,

az ég dörög, félelmek üldöznek

a cseppek egyenként hűsülnek.

Majd az égbolt egy nagyot villan

szívedben egy rezgés elillan,

az eső zuhog, tisztít és átmos,

lelkedben utat tör egy kos.

Esőfüggöny lepi el a várost,

az ég nagyokat dörren, a vihar minden elmos,

elmos minden érzést,

és nincs már több kérdés.

Lassan csillapszik, haza kéne érni,

szabadon, tisztán és már sose félni,

majd újra zúdul, egyre jobban esik,

a sötét fellegek lelked démonjait keresik.

Megtalálják őket s azok feloldódnak az égben,

a sötétkékben, mély feketeségben,

az esővíz végigfolyik bőrödön,

harcolsz és győzöl a lélek-őrökön.

Az eső érintése hűvös és gyengéd,

tested-lelked áztatja enyhén,

nevetsz, felszabadít az eső,

egyszerre kihajt és felszabadít erőt.

Így érsz haza villámok között,

a menny alatt és a pokol fölött,

a Világ Istennel harcolt,

másnapra csend lett s kitisztult az égbolt.

Keltem s hirtelen nem tudtam, hol vagyok,

menny vagy pokol volt ez, ördögök vagy angyalok,

haza indultam és elkapott a vihar,

az ég zengett és az esőt ittam.

Itta  test és lélek, tudta, ez a végzet,

az ég a villámokat szórta, minden elszállt a magasba.

Egy vándor állt az út szélén. Csak állt ott napokon át. Éjszakánként felállította sátrát, bebújt és elaludt a Hold fényében. 

Az úton emberek jöttek-mentek. A vándor néha szinte a forróságtól felizzítva figyelte az embereket. Családtagok voltak, barátok, barátok barátai vagy egyszerűen ismerős arcok. Élők és holtak. Teltek a napok, egyre több ember jött és ment,  a vándor pedig kitartóan állt az út szélén. Tűrte a mellőzöttséget, tűrte a magányt, tűrte a számkivetettséget. Azon gondolkozott, vajon mit tett ő ennyire rosszat, hogy az úton végighaladó ismerős arcok rá se néznek. Néha szólt hozzájuk, de hangját mintha elvitte volna a szél, az ismerős emberek meg se hallották.  Mind csak haladt és haladt előre az úton ügyet se vetve a vándorra.

Ő meg napokon át csak állt ott, tűrve magányt, tűrve észrevehetetlen létét, tűrve az izzó napsütést és állva a tomboló vihart. Aznap mikor felette az égen sötét felhők gyűltek, már az ő fájdalmas részei is villámokat szórtak. Többé nem szólt az emberekhez. Többé nem.

A viharos nap volt az utolsó, amit ott töltött az út mentén, de semmi változás. Az ismerős arcok, barátok, családtagok mentek egymás után az úton és nem figyeltek fel a vándorra, de ekkor már ő is feladta, hogy kapcsolatot létesítsen velük. Fogta magát és elindult befele el az útról, befele egy ösvényen. Ment, ment mígnem egy erdőben találta magát. Az erdőben egymást érték a szürkébbnél szürkébb árnyak és lassan rásötétedett. Valahol a sötétben bagoly szeme villant, huhogásába belerezgett az erdő. Szerteszét denevérek repkedtek. A vándor egyre gyorsabban haladt. Szaporán szedte lábait. Tudta, hogy aznap nem fog aludni mert hamar ki szeretne a sűrű sötétségből jutni. Csak ment előre mígnem egyszer csak egy házikót pillantott meg. Benn fények égtek, a vándor lassan közeledett. Bekopogott. Az egész misztikuma felforgatta lelkét. Senki nem nyitott ajtót. Lassan belépett.

- Van itt valaki? - kérdezte akadozó hangon.

Kicsit bentebb ment majd egy öregasszonyt pillantott meg. Az öregasszony teával és süteménnyel kínálta. A vándor nem tudta, mennyire bízhat az öreg néniben de jól esett neki kedvessége és a pohárka tea és a sütemény.

- Tudom, miért jöttél! - mondta az öregasszony. 

Egy pár percig mély csend terpeszkedett köztük.

Az öregasszony a tűzhöz vezette a vándort.

- Nézz bele mélyen! Fókuszálj a tűzre és hagyd, hogy szemeid előtt kikristályosodjon a kép! - jött a biztatás.

A vándor csak nézte és nézte a tüzet, fókuszált majd lassan szeme előtt képek kezdtek kavarogni a levegőben. Ő volt és az őt körülvevő emberek egy másik életében. Talán az volt az ő valódi élete. Amikor nem csak tűzzel, vízzel, földdel, állatokkal és a természetfelettivel kapcsolódott össze hanem az emberekkel is. Egyre csak figyelt, szemei előtt forogtak az élet régvolt eseményei, pillanatai és ő elszomorodott.

- Most miért mutatta ezt meg nekem? - kérdezte a vándor hangjában mély fájdalommal.

- Van itt nekem valami, ami segíthet. Nézd csak ezt a követ! 

Az öregasszony egy fényesen csillogó fénylő követ adott a vándor kezébe. Az ahogy kezébe került megérezte a kő erejét és kicsit meg is ijedt.

- Mi ez? Hogy tudom használni? Mire használható? - özönlöttek belőle az öregasszony felé a kérdések.

- Ez a kő a kapcsolatok köve. 

..és épp folytatta volna, a vándor félbeszakította. Elméje ontotta a gondolatokat.

- Félek, hogy rosszul használnám. 

..és már majdnem kimondta, hogy nem fogadhatja el, de csupán félelmei akadályozták.

- A kő használatához az első pár hónapban lesz segítséget.

Ma itt aludhatsz nálam. Reggel szépen felkelsz és útra indulsz, először itt az erdőben. Annyi a feladatod, hogy a követ a Nap fényébe tartod, hagyod, hogy csillogó fényei megvillanjanak. A kő fényeivel magadhoz csalogathatod az erdő tündérét akár nappal van, akár éjszaka. Éjszaka a kő magától fog fényesen csillogni, kicsit megdörzsölöd és fénye egyre messzebbre fog kiterjedni az erdőben. Elűzi a rossz árnyakat, lecsillapítja a denevéreket és a baglyok is halkabbak lesznek. Nappal pedig egyszerűen csak tartsd a Nap felé és rezgései szétterjednek  és magukhoz vonzzák az erdő segítő tündéreit.

A tündérek közül egyikük kifejezetten az emberi kapcsolatok tündére, a te segítő tündéred. 

Bízz benne nyugodtan! Sose bántana.

Szóval reggel felkelsz, ott hol az erdő ritkulni kezd a tisztás környékén a Napba tartod a varázskövet és jönni fog egy tündér a kő által kibocsátott rezgésre. Ő lesz a Te tündéred. Bízhatsz benne. El fog indulni és vezetni fog téged ki az erdőből vissza az ösvényre és ki az úthoz oda ahonnan elindultál, oda, ahonnan letértél. Ott pedig segíteni fog abban, hogy kapcsolódj az emberekhez a varázskő segítségével.

A vándor így is tett. Ott aludt a nagy dunyha alatt az öregasszonynál aznap éjjel. Jól esett neki mert már testileg- lelkileg elfáradt. Az éjjele kicsit nyugodtabban telt már nem üldözték felesleges képek és félelmek. Tudta, hogy biztonságban van. Reggel ivott egy nagy pohár tejet a reggeli mellé, megköszönte az öregasszony segítségét, fogta a varázskövet és elindult.

Haladt tovább az erdőben, lassan az erdő ritkulni kezdett, kiért a tisztáshoz. A varázskő csak úgy fénylett a Nap sugarai között és megjelent a tündér. A vándor nehezen főleg csak lelkileg kommunikált vele de érezte, bízhat benne. A tündér lassan kivezette az erdőből, kijutottak az ösvényre majd ki az úthoz.

A vándor gyomrában megint megjelent az az aprócska csomó ahogy meglátta az úton haladókat. Megint ugyanúgy ismerős arcok, barátok, családtagok, olyanok akikhez közelebb állt és olyanok is akiktől távolabb. Kezében viszont ott ragyogott a varázskő. A tündér megsimogatta a lelkét és biztatta,hogy induljon el ő is ezen az úton, hogy része lehet az emberek egységének. A kő kezében fénylett, erőt adott és lassan tett pár lépést. Végül már nem az út szélén állt, nem ott az út szélén állt, kitéve izzó napsütésnek, csapkodó villámoknak, viharoknak, szeleknek az időjárás viszontagságainak hanem már együtt volt a többivel, együtt itt az úton még élőkkel és holt lelkekkel egyaránt, együtt mentek tovább néha szólva egymáshoz, segítve egymást az élet viszontagságos időszakaiban.

Tudta azt is, hogy egy szép napon útleágazások jönnek, egyes emberek mellőle letérnek, mások,  új emberek társulnak de ekkor már bátran nézett szembe az emberi kapcsolatok nehézségeivel, az izzó napsütéssel, a tomboló viharral, vagy épp a magány és a mellőzöttség fájdalmas érzéseivel hiszen tudta, hogy a varázskő már nála van. Tudta azt is, hogy tündére bármikor mellette terem a varázskő segítségével és hálával gondolt vissza az erdei házikóban élő öregasszonyra. Ekkor már tudta, hogy sosincs teljesen egyedül az érzéseivel. Valahol valaki tudja és érzi, hogy mi zajlik szíve mélyén.

Van, hogy az évek alatt megtanulod, hol a helyed. Megtanulod, hogy nem beszélhetsz, tanulod a magány és a fájdalom némaságát. Megtanulod azt, hogy egyedül vagy minden érzéseddel. Nem mondhatod mégis kimondod. Kimondod? Kiabálod, jelzed hogy baj van. Végül pedig mindig csalódsz. Csalódsz mert a világ nem figyel Rád. Haragszol magadra,mit csinálhatsz rosszul és közben egyre inkább zárkózol.

Mivel a világ nem figyel, nem csak egyre jobban elmagányosodsz, de már szinte fel is adod a kapcsolatokra való törekvésedet. A szíved egy zárt hideg kalickában találja magát ahonnan nincs kiút. 

Hiszen megtanultad, hogy a szavaid, az érzéseid nem találnak célt. 

Néha egyszerűen csak félreállsz az úton és ott az út szélén ücsörögve nézed ahogy emberek akik családtagok, barátok vagy barátoknak álcázott emberek, ismerős arcok mennek végig egy pillantást se vetve rád.

Van, hogy észrevehetetlenségünk határokat döntöget. Amikor köröttünk a világ zajlik, az emberek barátokkal jönnek-mennek, amikor a család az érték, beszélgetnek, sokszor egyszerre hárman, közben megy a tv és minden felfordul köröttünk, észrevehetetlenségünk döntő szintre lép. Ekkor halkan, csendben félreállunk teret adva a többieknek.  Mellőzöttségünk fáj vagy csak mi zárjuk le kapuinkat a világ előtt, de ez néha már így túl sok a léleknek.

Hiába kiabálnánk, üvöltenénk kifele, hogy baj van, sokszor nem találunk értő, érző fülekre, szívekre. A szívek néha nem éreznek egymás csendjéből, a fülek sokszor nem hallják a segítségkérést. 

Így már minden egyebet feladva, csak magunkra számíthatunk a lélek sűrű erdejében. Így tanuljuk meg, hogy a vers és a hangszer ad hangot a torkunkba, kiutat az érzelmeknek, azt, hogy a könyv, a zene és a toll barát. A lélek valódi barátai. Ha nincs is kire számíthatunk, ők mellettünk lesznek mindig.