Mögöttünk felégetett hidak,

a szívbe sebesen fúródó nyilak,

mérgezett vége fájó sebet ejt,

a csend nem tudni, miféle fájdalmat rejt.

Égnek, tüzelnek, marad a parázs,

szomorú, füstös, rejtőzködő varázs,

igazán tán újraépülni vágynak,

elindulsz neki a messzi határnak.

Az égre nézel távolodva,

vizen ringasz álmodozva,

a vízbe nézel, közeledsz újra,

a kép oly furcsa.

Apró szelek fodrozzák,

sasmadár fenn a hegy ormán,

ringasz a tó közepén,

ott az Isten tenyerén.

Csend van és béke,

a szél eláll, tisztul a víztükür képe,

sasmadár föléd száll,

zápor után szivárvány vár.

Új emberként térsz vissza a partra,

a sasmadár felszáll a magasba,

a mérgezett nyilak kihulltak,

minden a szeretet felé mutat.

Már nem beszélek,

némák a szavak és félnek,

léteznek jók és végzetesek.

Szájakon felénk irányuló szavak, melyek erősítik a védelmi falat.

Így már nem egykönnyen beszélek,

előbb gondolkozok és félek,

mert tapasztaltam, mily könnyedén porba hull a lélek.

Már nem beszélek,

néma csenddel adózok sötétségnek és fénynek.

Néma csend a világhoz,

a határhoz,

emberhez, állathoz,

virághoz és fához.

Fázok és

várok.

Várok csendben a szavakra,

sokszor formálgatom őket magamba.

Nagyon félek, hogy bántanálak,

mert ha esetleg, akkor fordulnék egyenesen ki a határnak.

Messze mennék, távolodnék,

erdőkben madaraknak, fáknak meséket mondanék.

Meséket, melyekben minden rezzenésem  beszél, mesél.

Él.

Megremeg egy érzés bennem, könnyek peregnek,

az érzelmek néha csak kiutakat keresnek.

Szavakat arra, mi öröm, mi bánat és mi az, mi fáj,

az esőcseppek útjukra indulnak s a földet is elérik már,

a föld beszívja, fogadja, bátorítja őket 

így az esőcseppek csak nőnek és nőnek.

Ilyen az, amikor nincsenek szavak,

néha csak a csend az, mi marad.

Kérlek, érezz a csendemből, tudd, veled vagyok, 

érzem, amit érzel, 

beszédesek a színek itt a képen.

Szóval, azt hiszem, már nem beszélek, de

szeretném, hogy tudd és érezd,

egyetlen tettel, szóval se bántanálak Téged.

Kihalt a város,de

az ember most nem magányos,

az égen felhők úsznak,

sötétből lettek tisztulósak,

madár repül felettem,

csend-gömb a szívemben,

kitárom és kívánom,

teljesüljön az álmom. 

Gonosz lények elhagyjanak,

az angyalok kapukat nyissanak,

szemem csukom,a csend-gömb tágul,

napfény süt a láthatáron,

kora reggel hűvös szellő

érint és egy angyal eljő,

segít lenni, helyre jönni,

álomtól sose félni,

gonosz lényem messze űzni,

a fehér zászlót kitűzni.

STOP! - mondja a csend,

szíved lassan elmereng,

béke van és szabad érzés,

már semmi se kérdés,

az éjjeli rémálomnak vége,

biztos az elengedés ténye,

újra megvan a szív reménye,

beköltözik a béke.

Nem bírom tovább

kérlek szorosan ölelj át!

Éjszaka sötét leplén rémálmok követnek

a sikoltások belülről kifelé remegnek,

menekülsz át az álom-téren

egyenesen a halálba, 0% reménnyel.

Csak futsz, ne érjenek el,

élni akarsz és halálra az élet felel,

ki tudja, mit akarnak Veled tenni,

követnek s Te elkezdesz remegni.

Tested feszül, az álom sodor,

egyedül vagy belső képeiddel nagyon,

sírtál, elfáradtál, nyugovóra tértél,

végül aztán a haláltól féltél.

Utol ér vajon? Rémületed felkelt? 

Vagy tán a homály, mi elnyel?

Szemed nyitva, pupillád tág,

a sötétet fürkészi de semmit se lát.

Nem lát de érez, 

körötted vannak a lények,

az álom gonosz démonjai kísértenek,

jót ők sose ígérhetnek.

Ülsz ágyadban szorongva,

szád kiszáradt, lelked azt mondja:

Ne feküdj vissza, ne aludj ma már,

az álom-tér veszélyes, többé nincs biztonság.

Lassan telik az idő, a Nap is előbújt,

a hegyen a fény a sötét démonokra lesújt,

a levegő átjár és újra lélegzel,

ahogy végigsétálsz a füves réteken.

A Napfelkelte fényei erőt adnak,

erőt a szívnek, fényt a mai napnak,

erőt az éjszaka démonjai ellen,

kik feloldódnak a sötét Végtelenben.

Fenn a csillagvilágban eggyé válnak a fénnyel,

gonosz és jó erők harcolnak az égben.