Néha azt érezzük,a világ kegyetlenül eltávolodott tőlünk. Vagy épp mi távolodtunk el a világtól. Nagy a távolság és fájó. Fáj, amikor szívünk messze van a többi szívétől és amikor olyan nehéz utakra, függőhidakra bukkanni.

A szeretet lenne a függőhíd amin ügyeskedve,utakat találva egymáshoz haladnánk a gyógyulás felé, de nehéz. Minden egyes lépés nehéz, mert bár teszünk egy-egy lépést, még sincs visszacsatolás vagy van de emellett létezik egy-két-három érzés, magunknak feltett kérdések,amik mindig velünk maradnak. Kísérnek az úton.

Vajon mit csinálunk rosszul? Hol rontjuk el a kapcsolódást? Egyáltalán elrontható ez? Vajon beszélhetünk arról, mi zajlik bennünk? Egyre inkább azt érezzük, hogy nem. Időnként mégis egy-egy aprócska kapu megnyílik majd újra visszazárul. Mi pedig ott vagyunk mögötte, a másik fele vezető utat elvesztve, inogva ott fenn a szeretet függőhídján.  Az inog, mozog alattunk és attól félünk lezuhanunk. Lezuhanunk és elvesztjük az utat önmagunk és mások felé. Elvesztjük a bizalom utolsó morzsáját is.

Vannak percek, pillanatok az életben, amik örökre emlékezetünkbe vésődnek. Ezek érintések, ölelések, beszélgetések, színes és élményekkel teli képek, bármi is ami erősítette bennünk a bizalmat, a  szeretetet, erősítette értékességünk mibenlétét. Ezekből merítünk akkor, amikor zuhanunk a hídról és még az angyalok se tartanak meg. Zuhanunk, ki tudja, hogy merre, hova, szárazra vagy vízre, keményre vagy puhára, világosba vagy sötétbe. Itt ebben az állapotban már minden teljesen egyszínű. Még színárnyalatok sincsenek. Vagyunk mi és a tér. ... és a híd ami összeköt embert és Istent, embert és állatot és igen, embert és embert. Sőt embert és angyalt. Ez a híd s az ezt körüllengő bizalom egyes időszakokban mérhetetlenül sérül vagy épp sokkal jobban érződik sérültnek , mint más időszakokban. 

Ezekben az időszakokban a magány az eluralkodóbb. Lelkünknek fájdalmas részei kerülnek előtérbe, hibáink, bűntudatunk, szégyenünk és az a téves hit, hogy valamit valahol mindig elronthatunk.

Viszont, ha nem vállaljuk fel gyengeségünk, önmagunk, s azt, hogy akár mi is hibázhatunk, nem haladhat semmi igazán a szeretet függőhídján, a hídon mely összeköt minket a világgal, kapcsolja szívünk Istenhez, önmagunkhoz és a többi emberhez.

Végül,mi van ha hibázunk is? Hibáink tanítanak tán még inkább szeretni és leckét adnak megbocsátásból, ami tán önmagunk felé a legnehezebb. Tán ezért félünk igazán kapcsolódni a világhoz, a többi emberhez. Félünk..talán önmagunktól, elhibázásainktól és a másoktól ért csalódásoktól, a hangoktól és a színektől. A függőhíd pedig ezzel a félelemmel lassan leszakad és belezuhanunk a mélybe. Itt már valóban nincs se kapcsolódás, se szín, se érzés csak mi  és a sötétség.