Sokunknak minden egyes nap egy újabb harc. Egy újabb megküzdés önmagunkkal, félelmeinkkel, szorongásainkkal, a köröttünk levő világgal, az emberekkel. Valójában talán a múltunkkal. A közös bennünk az, hogy rengeteg még tán feldolgozatlan traumánk, sérülésünk által sok már félig-meddig behegedt, de  könnyen újra gennyezni kezdő seb tátong lelkünkön. Ezek után nem véletlen állnak ott köröttünk a falak. A lélek minden kis zugát védjük és sokszor úgy érezzük, nem bízhatunk senkiben. Világlátásunk alapvetően félelemre épülő bizalom vesztett látásmód, zárkózott, hiszen sose tudhatjuk, mikor ki okoz újabb sérülést, amit újra és újra fel kell dolgoznunk. Ezáltal nagyon érzékenyek vagyunk magunk körül a világra, bármire, ami körülvesz minket. Sokunknak nagyon jó a művészeti érzéke, a szépérzéke, a lelkek, az érzések érzékelése, szeretjük a színeket, sokszor vágyunk az egyedüllétre, arra, hogy feldolgozhassuk a minket ért hatásokat. Végül,hogy a témára kitérjek, lelkünk falakkal van körbevéve, néha masszív kőfalakkal, néha amolyan puha és áttörhető, néha kapuk nélkül, néha kapukkal. Viszont ekkor se adjuk a kulcsunkat akárkinek.

Újabb nap és megint újabb,vár a világ. Ülök a buszon, nézek ki az ablakon az esőbe. Mintha egy pontot néznék valahol a távolban. Kizárom a külvilágot. Érzek magam körül egy burkot (nem szeretem,ha bárki bepofátlankodik az aurámba,szebben szólva kevés ember közelségét tűröm és kevéshez közeledek), mely megvéd de egyben ezzel azt is érzem, hogy ha esetleg szólna hozzám valaki, esetleg ismerős, nagyon nehéz lenne reagálnom. Néha egyszerűen nem jön ki hang a torkomból. Nem azért mert fáj a torkom, vagy elment a hangom, egyszerűen nem jön a hang. Pszichésen. Aztán napközben belekerülök adott közegekbe, ahol kicsit bátorodok, mert a helyzet is megkívánja tán hiszen akárhogy is, a hangommal és a személyiségemmel dolgozok, de aztán megint muszáj vagyok elindulni. Ki a világba, fel a buszra. Jön az előző felvonás ismétlése. Bámulok ki az ablakon, kavarognak a gondolataim, az érzéseim, időnként elgördül egy-egy könnycsepp. Ma már nem zavaró. Régebben zavart, ha a buszon vagy az utcán eláradtak az érzéseim, ma már nem zavar. Fáj visszatartanom.

Fáj..igen, fáj a falak mögött. Ez egy fájdalmas dolog, nem tagadom, de nem bírok másképp. Vagyis, bírok néha, bírom döntögetni a falakat, érzékenyen fogadni az energiákat, egy biztonságos közegben, ahol mindez elfogadott, bírok sírni, nevetni, remegni, köhögni. Ma már bírom ezeket lassanként kiengedni. Ezt is meg kellett tanulnom, azt, hogy az elfojtás átlépjen megéléssé. Ilyenkor olyan néha mintha masszív kőfalak omlanának. Kegyetlen megszenvedem, de aztán jó, könnyedebbé válok. Viszont a biztonságból újra ki kell menni a világba, ha már ide beleszülettünk (csessze meg! de komolyan! miért kellett ezt? :) ) szóval, ki újra és ahogy kint, ahogy a biztonságból, egy ölelésből esetleg elszakadok újra mozog bennem a bizalmatlanság, ekkor nem kőből,lehet valami puhábból is, de újraépítkezek.

S hogy miért emel az ember ennyire masszív falakat?

Határ? Én-határ? Itt jönne,hogy bár rengeteg mindent ismerek, tudok, látok, ehhez megfelelő pszichológiai tudásom és a téma-átlátásom nem elég jó, így írok magamból, a belsőmből építve.

Falakat emelünk, elhatároljuk magunkat a világtól. Védjük magunkat. Védjük magunkat mert rengeteg fájdalom,  sok köztük még tán máig is feldolgozatlan, nyomot hagyott lelkünkben a hosszú évek során. Sokunknál az anya-lánya kapcsolat sérült gyökeresen, hiszen mégis a női vonal az érzékeny, a lélek-központúbb. Persze ez változó,  kinél mely kapcsolat sérül, de tapasztalataim azt mutatják az anya és a lánya közti szálak lehetnek nagyon mélyre húzok. Ezzel dolgozik a kineziológia, a családállítás rendszere és én magam is az Éjszakai Hullámok c. versemben. Éjszakai ördögök, elfojtások, szítások. Érdekes, elé teszünk egy szótagot.TA-Szítások.

Igen,itt kezdődik, sokszor már csecsemőként. Majd telnek az évek és rengeteg fájdalom, nehezen kezelhető érzés, félelmek sora kódolódik lelkünkben. Félelem az anya hangjától, félelem a bezártságtól, a szavaktól, a hangoktól. Az emberektől!  Generációsan öröklődő szülői minták, amit a legfiatalabb szenved meg leginkább. Néha egyszerűen be kell ülni a sarokba mert ott a legvédettebb. Ott nem érhet hozzád senki....és mégis fáj! Kegyetlen fájó ez a zárt, befalazott világ.

Sokszor érezzük azt, hogy megnyílnánk, de nem tudunk.

Nem azért nem nyílunk meg, mert nem szeretnénk. Minden sejtünk kétségbeesetten vágyik arra, hogy a falon levű kapu egy kis részen kinyíljon és beléphessen az a másik. Akárki is az, vágyjuk az ölelését, azt, hogy megtanítson szeretni, szeretettel, türelemmel, hogy érezze, megértse, min megyünk keresztül. Vágyunk arra,  hogy repedezzen és lassanként omoljon a fal. Arra, hogy beszélhessünk a múltunkról, az érzéseinkről, hogy lélekkel élhessünk, hogy meghallgassunk és meghallgattassunk. Vágyunk rá, vágyunk a szeretetre,s tán annak van a legnagyobb szüksége rá, aki hadakozik ellene és sérülései mellett nehezen fogadja be. Pedig jól tudja, hogy minden sebet a szeretet és az érintés ereje tud igazán gyógyítani, apránként, türelemmel.

Mégis miért olyan nehéz mindez? Miért olyan nehéz beengedni a másikat a lelkünk féltett zugaiba?

(Hm, segítséget kell szednem a cikkből avagy falak és én-határok mert elúsztam:) A víz jó és nem mély számomra, nem süllyedek, lebegek,de kicsit elsodort )

...merthogy a határok nem falak. Tökéletesen megértettem, a lelkemre alkalmaztam mégis nehéz téma.

Szóval nekifutás 3. 2. 1.és...most nem vagyok alfában. :)) 

Amiről eddig beszéltem, az a fal. A lélek körül de sokszor fizikailag a testünk körül is érződő fal, ami inkább egyféle erős burok, mely elzár a közösségtől. Elzár az egységtől és amibe belevisz, az nem más mint a magány és az elszigetelődés. (az egyedüllétet most hagyjuk, az más, arra az introvertáltabb, szorongásra hajlamos emberek vágynak néha egy szintig mert segít összerakni magukat) Azt hiszem, igen, ezt élem. Olyanok a falaim,  amik által elszigetelődök és ez viszont már nem jó.

A határok viszont (és ehhez kértem a cikk segítségét) jobbak mert segítenek kapcsolódni, segítenek közösségben létezni, megtalálni önmagunkat egy közösségben. (ez az, ami sose ment, sehol)

Határainknak erősnek kell lenni de átjárhatónak is betartva azt hogy innen kezdődök én, ott kezdődsz te.

Újraolvasom. Azt hittem, értem, de mégse eléggé. 

Viszont egy hétszentségesen biztos: akit fiatalon sok fájdalom ért (akár bántalmazás fizikailag, akár főleg lelkileg a verbális agresszió típusai) az aztán később kegyetlen be fog zárkózni. Magába zárja a rosszat, a fájdalmat és kirekeszti a jót, a szeretetet. Sokszor ahhoz is bűntudata van és depressziós, hogy segítséget kérjen, merthogy nem érdemli a segítséget, nem érdemli a figyelmet, a meghallgatást. Ő ROSSZ!  (a cikkből visszaszánkóztam magamhoz, ahogy írok mintha egy lejtőn csúszkálnék, csúszós, fagyos és hideg számomra ez a téma) 

Valahogy hasonlóképp vagyok, mint a cikkbéli Mary nevű lány. Ahogy felnőttem, meg kellett fordítanom a határokat. Kerítésekre volt szükségem és kapukra a lelkemen, kapukra, amin át esetleg egy-két ember közel juthat a szívemhez. Olyan kapukra, melyek elég erősek ahhoz, hogy kiengedjék apránként de elég durván és megszenvedősen a lélek fájdalmait, kapukra melyek elég erősek ahhoz, hogy időnként megnyithassuk és mint egy zsilipen átengedve az érzéseket, jöjjön a sírásba torkolló nevetés, a remegés, a köhögés, mikor mi.

Nem beszélsz senkivel? Nem tudsz beszélni senkivel arról, ami benned zajlik? Ez lesz belőle! Hangtalanság majd köhögés.

Kedves Olvasó, ki itt vagy velem! Tanuld meg kifejezni, amit érzel, tanulj nyílni és erősítsd, fejleszd a szíved, akármilyen nehéz vele és akármit is éltél át fiatalon vagy eddig bármikor az életedben, érzések, krízisek, amiken átmentél de még mindig tán vörös a seb és könnyen felszakadhat, vérezhet. Veled vagyok és nekem mesélhetsz. Tudom, mit jelent bizalom vesztetten lenni, tudom, mi a fájdalom és ma már tudom mit jelent bízni. Persze rengeteg vele a gondom máig is, de a határokat megforgatva megtanultam a fájdalmat időnként kiengedni, bár még mindig nem eléggé de megtanultam és folyamatosan tanulom, úgy ahogy azt is, hogy a jót, az érintést, a szeretetet beengedjem.Végre ma már egyre jobban tudok ölelni és fogadni az ölelést. Befogadni azt, ami jó. Néha még maga alá gyűr a bűntudat és az érzés, hogy hol érdemlek én segítséget, de ma már tudok kérni..és tudok adni is. Tán a reiki tanított, tán emberek köröttem, tán a mindenféle tapasztalások. Viszont még most se tiszta és kerek mindez, tudom, érzem.

A falak ott vannak köröttem. Hol stabil kőfalak, hol puhábbak, hol egyben, hol repedezetten, hol omolva, hol újraépítve, de ott vannak. Érezhetően. Tudom mit jelent mindez, s tudom mennyire fáj a szív mögötte. 

Reggel kimegyek a világba, felülök a buszra, nézegetek kifele, nézegetem a felhőket, néha a napfényt és azt kérdem Istentől mit akar tőlem, minek hozott ő engem ide le. Nem válaszol, de a legapróbb jelekben is meglátom és megérzem hogy létezik, az összes angyalával együtt, akik mindig is velünk vannak, voltak és lesznek is halálunk után. Egyedül ők ismerik életünk minden mozzanatát, a múltunkat, a generációs fájdalmakat amikkel leküldött ide minket, a küzdéseinket, a szorongásainkat, minket, a lelkünk minden kis apró rezdülésével, gondolatával, érzésével együtt. Ha másban nem is, bennük mindig bízhatunk. Ez éltet.