A felhők sírnak messze fenn az égen,

könnycseppjeik összesűrűsödnek az ég kékjében,

útjukat megkezdik ott fenn a magasban,

lenn csiga mászik az erdei avarban.

A csiga az erdőben lassanként mászik,

az esőben egészen a szarváig ázik,

maga se tudja, merre menjen tova,

oda, hol napfényes lesz az otthona.

Mászik egyre csak tova előre,

ki az erdő melletti zöld mezőre,

szíve nagyon vágyik a napfényre,

így mászik egyre csak tova előre.

A szél fú, az eső szakad,

a csiga egy óriási levélre akad,

alámászik, ott végre védetten lehet,

míg az eső elhagyja a fenti fellegeket.

Ott elpihen benn a levél alatt,

az eső szakad, ő könnyekre fakad,

esik, míg végül kisüt a napocska,

fények simulnak az égi habokra.

A kis csiga könnyei is felszáradnak,

szívében boldog hullámok áradnak,

előmászik a meleg napfénybe,

így ér ki végül a fényben fürdő mezőre.

Ott egy társa várja, együtt mennek tova,

vándorolnak, egyre messzebbre, oda,

hol a világban rend van és béke,

és él még a csoda.