Néha olyan, mintha egy függöny mögül néznénk rá a világra. Zajlik köröttünk az Élet , mi pedig valahonnan bentről érzékeljük. Mintha a lélek előtt egy függöny lebegne, lágyan szállna tova a szív előtt, takarná, elborítaná, simítaná, védené. Védené a világ elől. Így nézünk ki a függöny mögül, kukucskálunk kifele, próbálunk bátorságot gyűjteni és egy varázs-mozdulattal lerántani a függönyt. Lerántani és előbújni mögüle.
Ott hátul mögötte nem jó. Egyedül vagy, csendben vagy és félsz is a hangoddal bánni. Keresed a kiutakat de nagyon nehezen találod. Van egy világ ott benn is, hol jó, hol rosszabb de mindenképpen tele érzéssel minden egyes pillanatban, akkor is, amikor nem észleled ezeket az érzéseket. Néha nem észleled őket, néha csak vagy ott benne a bársonyfüggöny csendjében. Ez finom, puha, védelmező mégis valami szorít. Hiába törnél kifele, egyszerűen nincs út. Nincs útja a szívnek kifele. Csak les ki a függöny mögül és azt látja a világ kavarog, az emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, nevetgélnek, valójában élnek. Ők élnek igazán. Hiszen ott a függöny mögött az életed nem élet. Nem élet. Nem ez a valódi életed.
A szív valódi énje a nyitottság és a szeretettel lesz igazán önmaga. A szeretettel lesz az, aki igazán lenni akar. A függöny mögött a magány csendjében viszont elidegenedik a világtól, elidegenedik embertársaitól, talán önmagától is. Végül pedig minél többet van ebben az állapotban, annál nehezebb elhúznia a függönyt és átengedni a fényt a szív vékonyka hártyáin. A vékonyka hártyák ez idő alatt vastag és masszív erős, kemény bőrréteggé alakultak és hiába is, csak bontanád, hámlasztanád, kapargatnád le a rétegeket hogy visszakapd vékonyka hártyás réteggel rendelkező szíved, azt amelyik képes átengedni a napfényt, azt amelyik tisztán adja és kapja a szeretetet, amiben áramlik az élet, azt amelyik végre nem fél a világ minden kis rezzenésétől s legfőképp az embertársaktól. Azt a szíved, amivel valójában önmagad lehetsz és tisztán adhatod azt a másik felé. Folyamatosan küzdesz a falaiddal, törnéd át őket mindenféle eszközzel, de úgy érzed, felesleges, folyamatosan csapdába jutsz. Néha kérdéseket teszel fel neki. 'Miért olyan nehéz veled?' Várod a választ, de a falak nem engednek mozdulni. Véded magad a sérüléstől.
A világ néha túl sok mindenre megtanítja az embert. Megtanít védekezni, megtanít, hogy ne engedd felszínre az érzéseid, megtanít arra, hogy ha önmagad adod, veszélybe kerülhetsz és ezek az adott hitrendszerek a mélyben folyamatosan zúgolódnak.
Aztán talán eljön egy pont, amikor eleged lesz a feszültségből, eleged lesz a lélek függönye mögött és elindulsz. Vállalod azt, ami lesz. Minden sejted fél..... (....) és ez a félelem írás közben kimozdul. Potyognak a könnyek, a lélek függönye elhúzva, valami megnyílik és kijön egy nagy adag feszültség. Könnyebbé válik a szív ott benn. Rásüt a napfény.
Erre jó az írás, erre jó a művészet, erre jó a vers, a rajz. Kapcsolatot alakít ki közted és a lelked között. Egy olyan kapcsolatot, melynek csendjében elhúzhatod a függöny, kinézhetsz, megijedhetsz vagy feloldódhatsz. Nekivághatod a függönynek a szavaid, nekivághatod a papírnak a krétát, vagy Isten tudja,milyen őskáoszt festhetsz le Isten tudja, milyen színekkel. Aztán sírhatsz és kicseszhetsz mindent a kukába. Kicseszheted a szavaid, kicseszheted a félelmeid, kicseszheted a papírt vagy akármivel is dolgoztál. Majd elindulhatsz egy teljesen más irányba a függöny mögül előmerészkedve.
