Néha csak el kell kezdeni. Hagyni, hogy a betűerdő magával sodorjon és szállni vele. Nincs erőlködés, nincs megfelelés, ami van az a puszta pillanat. Gondolatoknak és a szívnek a találkozása, együtt rezgése. S a fő : LÉGZÉS. Szabad légzés! Mindenféle megfelelési kényszer nélkül.

Életünk néha csak körbe-körbe fut, kergetőzünk és menekülünk és minél messzebbre szeretnénk jutni a gondoktól, minél közelebb önmagunkhoz, mélyre nézni s tudni mi nem stimmel az életben, annál jobban eltávolodunk, elidegenedünk mindentől. Hiszen valójában tudjuk is csak félünk közelebb menni hozzá, félünk közelebb menni a tükörhöz, ami megmutatná az igazságot. A folyamatos megfelelés a szülőknek, a külvilágnak, mások elvárásainak, hogy kinek kéne lennünk,s milyennek kéne lennünk és máris nem a saját életünket éljük. Élünk mi, legalábbis félig-meddig, hiszen ez így nem igazi élet. Harcolunk, aztán elfáradunk, bezárkózunk, elbújunk vagy megpróbálunk kijönni a lelki labirintusból. Hangunk már nincs,a kommunikációnk akadozik, sőt megakad s mikor új dolog lép életünkbe, nem csak az önbizalomhiány erős , hogy vajon valóban meg tudjuk e csinálni , a félelem az ismeretlen világ-területtől, hanem arra is rájövünk, hogy ez megint megfelelés. Szülőknek való megfelelés. Ez már rég nem a saját életünk, erre egyik napról a másikra jövünk rá. Mégis félünk. Félünk kilépni a körforgásból, félünk felvállalni és kommunikálni valódi önmagunkat. Munka kell, jövedelem, megélhetés, az érzelmek kavarognak. Nem tudjuk valójában mit is akarunk csak sodródunk az árral. Az ár pedig körbe-körbe sodor bennünket. Körbe-körbe, mindig ugyanahhoz a problémához visszatérve miközben krokodilok, piranhák és egyéb veszélyek leselkednek ránk. Úgy érezzük, a világ veszélyes s így nem tudunk benne igazán boldogulni.

Próbálnánk kifejezni a kifejezhetetlen, hangunk nincs, kezünk viszont van. Az energia megy, ölelni még így is tudunk aztán csak megjön az a hang is- biztatjuk magunkat.

Pörgetnek az események, újra és újra, hetek telnek, s vágyunk a csendre, hogy a telefont kikapcsolhassuk, hogy egyedül legyünk, hogy lélegzethez jussunk.Arra, hogy végre magunk lehessünk a kis személyes szféránkban. Néha viszont családunk tagjai itt is itt vannak,ott is,mindenhol, kérdeznek, elvárnak, ennek így kell lennie, annak úgy, míg végül kérdezés nélkül forgatják fel a személyes terünket. Itt már kiakadunk és úgy érezzük valamit tenni kell. Kezdünk fulladozni ebben az energiatérben ami körbevesz minket. Jöhet a családállítás, családterápia, akármi is, ami segíthet elindulni egy önálló kevésbé függő életben. Hisz ez fő függőségünk sokszor, a családunk, a párunk, kinek melyik rész(e). Szakadni kell, a szívnek is néha darabokra s mégis próbálva megőrizni eredeti viszonylagos épségét és egészségét. Próbálni megőrizni szívünk valódi magját, a Szeretet-et.

Vannak percek mikor azt érezzük, feladjuk, hiszen ez egy végzetes kör, ami mindig önmagába tér vissza. Idegességhez, önbizalomhiányhoz, szorongáshoz, bezártsághoz, elzárkózáshoz, védve magunkat hiszen a feltétel nélküli szeretetet sokszor valójában nem ismerjük Nem látjuk , hogy vajon milyennek kéne lennie. A szeretet megfeleléshez kötött. Ha jó leszel, megfelelsz, olyan leszel, ahogy én gondolom, azt csinálod, amit én kigondoltam és egyáltalán  teljesíted a feladataid, na majd akkor lesz szeretet. A teljesítményszorongás és a kapcsolati szorongások együttes erővel lesznek újra életünk részei. Hiszen majd, majd akkor szerethető leszel, ha teljesítesz. Az Élet néha erről szól. Forog, forgat egy pokoli körben s mindig ugyanoda érkezünk vissza. A gyökerekhez, az instabilitáshoz, az érzelmi zavarokhoz, az eltávolodásokhoz, a szakadás erős vágyához de ezáltal tán még erősebb kötésekhez.

Nem hiába szereti az ember a fákat. Gyökereikkel szívják fel a vizet, a tápanyagot (az embereknél ez a szeretet) majd nőnek és egyre csak nőnek fel a kék égig. Nem szoronganak, nem depressziósak, a jelennek élnek, kapaszkodnak a talajba és stabilan nőnek magasra, végül aztán kizöldülnek, kivirágoznak, leveleket majd virágokat hajtanak végül aztán gyümölcsöt teremnek. Akárcsak az emberi élet. Megfogan, megtanul biztosan kötődni, szeret, mosolyog, stabil, bátor és optimistán néz a jövőre, miközben a jelennek él. Felnő, szüleitől leválik s továbbmegy az Élet rögös útjain. Megházasodik, aztán a családba új jövevény érkezik. Itt már gyümölcsöt termett a fa. Így születnek újabb és újabb generációk, kiknek feladata szüleik és őseik negatív mintáinak gyógyítása, átírása.  Az élet néha persze hozhat kemény időszakokat is. Lehetnek válások, halálesetek ekkor jön a fának az ősz, a tél. Kopár lesz, a lélek pedig sivár és szomorú a hideg téli éjszakában. Aztán talán megint jön egy tisztuló, eső által vert zöldülő életszakasz. Így haladunk, pontosan olyan ritmikusan, ahogy a tenger hullámai csapódnak a parthoz. Hangja beköltöznek lelkünkbe.

Igen, valahogy így lenne REND. Néha viszont nem engedődik a zöldülés, a levélbontás. A folyamat eltér a természetes formájától, melynek okait a múltban, a régi, ősi múltunkban kell keresni. Ott lenn, a gyökerekkel nagy a baj. Így egy fa se élhet normális életet, nem nőhet szép nagyra, nem terebélyesedhet s nem virágozhat ki. Meg van kötve.

Erre keressük néha a megoldásokat. Arra. hogy a finom, légies, lágy energiák, az érzékenység hogyan tud valójában stabilan megállni az életben, helyet találva, kihajtva, kivirágozva, szeretetet adva és a szeretetet befogadva. Arra, hogy a finom, lágy energiák ne ütközzenek túl nagyokat az erős, durr- energiákkal és ne legyen még több, még mélyebb, még gyökeresebb, bezárkózást és szorongást előidéző ütközet. Arra, hogy ráleljük önmagunkra saját családi rendszerünkben.