Volt egyszer,hol nem,dombos sakktáblán is túl,hol minden kis fekete-fehér kocka a földön elnyúl,volt egy városka.Apró kis házaival csendes kis város volt. Emberei a sakktábla bábui,futók,huszárok,gyalogosok masíroztak sokszor szerteszét a városban. A városka legmagasabb épülete egy templom volt,melyben ott élt a király és a királyné,mint Zeusz és Héra a görög mitológiákban,ők biztosították a város nyugalmát. A templom egyetlen ablaka fényes mozaikokkal volt kirakva,s mikor kinn a Nap száz-ágra sütött,a királyt és királynét színes fények világították meg. Életüket nem zavarta semmi sem,se földrengés-se égdörgés.Úgy vélték,a sakktábla-mező szerencsét hoz a városka életébe,védi őket önmaguk különlegessége és soha semmi veszedelem nem jöhet rájuk.

Mígnem egy végzetes napon nagyot dörrent az ég,villám hasított a levegőbe,az eső zuhogni kezdett,a templomban is minden sötétségbe borult. A király és a királyné nem tétovázott,el kellett hagyniuk a várost. A Sakk-Mezőn is túl ösvény vezetett át egy mesés világba.Itt-ott a napsütés már kifakította a füvet így világosabb-sötétebb foltok voltak a fűben megfigyelhetők. A városka népe elindult.Elől a király és a királyné,mögöttük a futók,utána a gyalogosok,huszárok és a többiek. Egymás után tömegesen vonultak végig az ösvényen,míg aztán szárnycsapásokat hallottak maguk felett s egy óriási madár szállt le közéjük. Barátságosan pislogott és így szólt hozzájuk: 

- Segítek Nektek.Szálljatok fel!

- A Sakktábla-Városka összes népe feltelepedett a madár hátára,mindannyian belekapaszkodtak egy-egy tollba és a madár csak repült,szállt velük fel a magas égbe.Az eső szakadt rendületlenül,a király pedig azon gondolkozott,hogy tudná ezt az istencsapását megoldani. Nagy,erős hangján így kiáltott bele a viharba.

-  Ki ott fenn reánk küldted a végzetes vihart,kérünk Téged,menj tovább. Hadd térjünk vissza a városunkba,hadd térjünk vissza,oda,ahol boldogok voltunk,oda,abba a városba,ami valójában a miénk,a sakkfiguráké.Hadd térjünk vissza önmagunkhoz. 

Majd feldobott egy fekete-fehér kockát a magasba,s mintha ez fejen találta volna Istent,mintegy jelezve,hogy a sakkbábuk nem tűrik mindezt,a vihar kezdett elállni.Az eső egyre kevésbé csepergett,a madár is boldogan vijjogott,ahogy a sakkfigurákkal visszatért a mezőre.

-Köszönjük,amit értünk tettél-szólt a királyné majd lemásztak a madár hátáról,s elindultak. Mentek-mendegéltek,végig az ösvényen s mire visszatérek a sakktábla-dombra a Nap is újra kisütött.

A városka lakói,a sakkfigurák boldogan élték tova napjaikat,a napfény újra átvilágította a templomablak színeit és hasonlóan színes fények borították be a királyt és a királynét.Sakk-Város élete visszatért a rendes kerékvágásba,s máig is élnek,ha meg nem haltak.