A lány megágyazott.Várta a kád forró víz.Bement és magára zárta a fürdőszoba ajtaját.Sötét volt.Magával vitt egy mécsest. Próbált ellazulni de gondolatai jöttek-mentek,próbálta szemét lehunyni de nem tudta.Figyelt.A gyertya apró kis lángja érdekes árnyakat vetett a fürdőszoba plafonjára.Csak ült a forró vízben és figyelte a plafon árnyait.Az árnyak mozogtak ott fenn és lassan egy angyalszárny-szerű formát kezdett felfedezni.Becsukta a szemét s érezte,hogy az angyalszárny-szerű forma egyre jobban közeledik hozzá. Nem félt. Érezte,hogy itt ezen a magányos estén még sincs annyira egyedül. Kiszállt a kádból lassan,szárazra törölte magát,felöltözött és elindult kifele.Mintha minden egyes lépését követték volna. Érezte,hogy van vele valaki,valaki,talán egy másik világból alászállt apró lény. Szíve minden kis sejtje érezte. Leült,felkucorodott az ágyban.Körötte ezernyi apró mécses égett,melyek a falakra,a plafonra érdekes formákat vetítettek árnyék formájában. Ült az ágyban és figyelte,hogyan mozognak fel-s alá a formák. Kiválasztott egy hozzá közel álló gyertyát és mélyen figyelni kezdte. Egyre mélyebbre merült,az apró láng magába húzta,s végül becsukta a szemét. Mikor újra kinyitotta egy apró kis angyal lebegett a levegőben előtte. A gyertya angyala volt. Sikerült előhívnia a kis angyalt rejtekhelyéről. Beszélgetni kezdtek. A szívükkel,az érzéseikkel. Tudta,hogy emberi szavakkal nem szólhat az angyalhoz,hiszen ő az emberi nyelvet nem érti.Ő csak a szív nyelvét képes érteni és fogadni. Hát,így történt,hogy a ők ott ketten ezen a magányos őszi estén beszélgetni kezdtek. Hogy miről? A Földről,az életről,a fenti dimenziókról,azokról a helyekről,ahonnan az angyalok érkeznek hozzánk.Oldódott közben a félelem és a magány,tisztult a szeretet és az egység érzése,tisztult és fényesedett,nyitódott,gyógyult a szív. Beszélgettek s érezték,hogy tisztán értik és fogadják egymás üzeneteit. Az ide-oda cikázó gondolatok csillapodtak,az intuíciók,érzések erősödtek,a szív újra élni kezdett.

A lány kezdett fáradni és már az idő is igencsak elment. Már benne volt az éjszakában.Körötte égett a rengeteg mécses,a Hold magasan világított az égen. Egyszer csak elnézett a kis angyal mellett és tekintete  újra találkozott a gyertya lángjával. Mélyült,mélyült,a láng behúzta míg végül lehunyta a szemét. Mély álomba merült. Álmában a fenti dimenziókban szállt a többi angyallal,béke volt,szeretet és Isten vigyázott a rendre.Egyszer csak aztán nagy vihar kerekedett.Dörgés és villámlás rázta meg az eget. Álmában az ördög felszállt a pokolból és összecsapott Istennel.

Ekkor a lány megijedt és felébredt.Hajnali öt óra körül járt az idő,a mécsesek lángjai kihunytak,az apró angyal eltűnt.Elgondolkozott,hogy vajon a világban,jó és rossz harcában melyik is a nyerő. Aztán rájött,hogy sajnos a valóságban nem a népmesék világában élünk,ahol a jó győz,a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. A világ folyamatosan bizonyítja,hogy az angyal mellett ott az ördög is mindannyiunkban és köröttünk,s tőlünk függ melyik mellé szegődünk.

Belső munkálások,hullámok,izgalmak,izzások,elengedések,továbbengedések zajlottak és zajlanak folyamatosan. A festőnek a festmények a gyerekei,aki ír,annak a vers és a mese.Belevisszük önmagunkat,az érzéseinket,a színeinket,szeretetünket,magányunkat,a személyiségünk legapróbb részeit,színeit. Tudjuk,hogy ami keletkezik,az hogyan keletkezik,ismerjük a folyamatot,önmagunk belső folyamatait,a keletkezés hogyanjait,mikéntjét,a körülményeit.Egyedül mi ismerjük igazán.Mi tudjuk,hogy ott van benne a szeretet az utolsó cseppig,az utolsó ecsetvonásig,az utolsó sorig.Valójában ez az,ami valójában a lényeg ebben.A Szeretet. Az,hogy szeressük,amit csinálunk. S ha egy-egy írás még speciálisabb,s még közelebb áll a szívünkhöz,mint a többi,abban meg főleg ott a Lényeg.

Végül pedig,telik az idő,s próbálunk békében együtt élni az adott gyerekkel.Elfogadásban.Ez néha nehéz.Folyamatosan a hibákat kutatjuk. Magunkban,a sorok között,mindenhol. Ekkor,pár percre elvesztjük azt a szeretetet,ami végigkísérte a keletkezését. Enélkül pedig nem tudjuk elengedni.Nem tudjuk továbbengedni.Nem tudjuk kiengedni a kezünkből.Ki,a világ,az emberek felé,kifelé. Minden kis sejtünkkel ragaszkodunk hozzá és bezárnánk a falak mögé. Sokszor talán épp ezzel teszünk/tennénk rosszat. Elfogadás nélkül nem tudjuk békésen kiengedni a világba önmagunk,az írásainkon,színeinken keresztül megmutatkozó önmagunk. Nem is feltétlen félünk,sokkal inkább izgulás ez.Egy olyan izgatott,pörgős,agyalós,zizi,kicsit talán ijedt állapot. Megijedünk,amikor egyik-másik gyerekünk utat talál kifele. Utat talál az emberek fele. Ekkor máris megnyílik egy út,s a falat is le kell dönteni,hogy tisztán mehessen tovább a gyerek az úton. Furcsa,meleg,lágyan hullámzó idegesség ez. Féltjük. Helyenként erősebb,helyenként ellazul,ebben az öt  percben izgulunk,a másik öt percben már valami újra ellazul. Ez az ellazulás az az állapot,amiben ott él végre az elfogadás,elfogadás önmagunk felé,az írás színei felé,s így az elengedés,a bizalommal teli átengedés is könnyebb ezekben a percekben.Hiszen nagyon is jól tudjuk,hogy szívvel keletkezett és rengeteg szeretet van benne,az egész folyamata pedig szép emlékként őrződik a szívben. No,ez,ez az,ami az egész történet hullámzásában az igazi lényeg! ...

és már nem keressük a hibákat.