Az írás egy módszer.Egy kreatív módszer arra,hogy lerakj,feldolgozz,átgondolj helyzeteket,időszakokat,fájdalmakat, önmagadat,lenyugodj és visszatérj,ahhoz,aki valójában vagy.

Néha az élet "berak ilyen írásokat', akár akarjuk,akár nem. Jön. Olyankor, amikor teljesen kikelünk önmagunkból, sírunk, a csendes könnyhullatásból robbanunk ki egyre hangosabbá, intenzívebbé, pici labdába varázsolt pólókat, sálakat vagdosunk a fotelnek ,úgy hogy még a kutya is bebújik az asztal alá azt érezve, hogy a gazdival valami baj van.  (mi pedig aztán kicsit nyugodva simogatjuk,éreztetjük vele,hogy szeretjük és őt sose bántanánk,csak hát a gazdi ilyen perceket él) Mindezek után a következőt gondoljuk: Mi van velem? Teljesen kikeltem önmagamból! Ez nem én vagyok! Elvesztettem önmagam. MI TÖRTÉNIK VELEM???

Menekülnénk a múltunk elől. Vajon menekülhetünk? Messze innen tán rálelhetünk a boldogságra? Megnyugodhatunk? Vagy múltunk követni fog bennünket? Lehet vajon ez elől menekülni? Lehet,olyan,nehezen feldolgozható kapcsolatok / kapcsolódások elől futni,amik szinte karmikusan mélyből,a múltból jövő gyökerekkel kapaszkodnak belénk? Úton-útfélen próbálnak az erők minket is visszahúzni,de mi,mint az újabb fiatalabb generáció más dolgokért jöttünk a Földre.Feladatunk talán  az, hogy ezt az erős viszonyt, karmát letegyük.Nekünk már megvan az esélyünk, a lehetőségünk, hogy meggyógyuljunk és mindent másképp csináljunk. Nehéz feladat,de megoldható. Akárhogy is,de valamilyen úton-módon szabadulnunk kell. Fel kell szabadítani önmagunkat a múlt erőteljes energiái alól. Mindezt pedig görcsösen, erőlködve, idegbajban, ellenállva, hátat fordítva, sírva, vagdalkozva, minden kis sejtünket kivonva generációk erős viharos hullámzásából nem biztos,hogy menne. Így is,az kattog fejünkben,hova lehetne menni..hova kéne. Egy gondolat: Norvégia. Meg se állunk. Új életet kezdünk, ott messze, valahol, messze a múlttól, messze a mostani kapcsolatainktól, messze mindentől,messze talán magától a fájdalomtól is. Ez megoldás? Lehet. Lehet egy út. Hogy mi kell hozzá? Nagy adag merészség, bátorság, s egy adag hit, önmagunkban, a világban, abban, hogy boldogulunk kinn és jó lesz minden. Az újabb kihívásokhoz HIT kell,magunkban, a világban,egy szebb jövőben. Még nem is feltétlen kéne ehhez Ausztria,Norvégia estébé és estébé. Egyszerűen átszakadhatnánk egy másik városba, kiszakadhatnánk az itteni életünkből. Kiszakadnánk ezzel együtt félelmeinkből, szorongásainkból, harcainkból. Vagy nem sikerülne a szakadás; ez lenne a másik variáció,hiszen megtörténhet. Hiszen hosszú évek szorongásaihoz nem elég egy varázsütés és egy új város.Ott tán épp azért zárna be az ördögi kör minket, mert minden új és idegen és még az a régi pár barát is távol van. Nem lenne kihez fordulni, ha bármi van. Se párunk,se senkink.

Erőt vesz rajtunk a félelem,félelem sikertől, kudarctól, magánytól, élettől, haláltól, ,a belső nyugtalanság. Mennénk, mennénk, futnánk bele a semmibe, de nem tudjuk,hogy hova. Olyan ez,mint a cél nélküli nyugtalan rohanás a végtelenbe. Bele a világba. Oda,ahol még kevésbé bízunk magunkban s az univerzum biztonságos megtartó közegében. Elhatalmasodik rajtunk a félelem, a szorongás. Valójában félelem az újtól, félelem az ismeretlentől,az emberektől,a kinti világtól, az Élettől. Vajon az Élet elől menekülünk? Részben az elől is. A múltunk elől,az életünk elől,a halálunk elől. Mikor egyszerűen belemenni kéne, belemenni a félelembe, elfogadni,hogy van , hogy ott van bennünk, elfogadni, hogy a félelem sárkánya igenis legyőzhető.

Elfogadni, belemenni, felelősséget vállalni saját életünkéért és érzéseinkért. Tudni, hogy van kiút, tudni,hogy van út múltból a jövőbe. Van út a fájdalomból a boldogságba. Tudni,hogy lassan bár és kemény munka árán,de elbírhatunk a ránk kirótt feladattal. A múlt engedése, s a laza továbblépés viszont úgy történhet igazán könnyedén meg, ha megtanuljuk élvezni a jelen pillanatot,a jelen pillanat tisztaságát, bölcsességét,a reggeli harmatcseppeket,az őszi köd finom puha leplét és az utolsó őszi langyos napsugarakat.

Ezekben a pillanatokban, a jelen pillanatokban érezzük meg a szeretetet, azt a mindent átszövő bizalmat, amivel az egész Mindenséget körbeöleljük.Ezekben a pillanatokban nem a múltban élünk, nem a jövőtől félünk. Itt és most benne vagyunk a jelenben. Tisztán és szabadon. Ezekben a percekben semmiféle félelem nem tör utat lelkünkhöz.

Mégis vannak perceink, amikor a jelent elnyomja a múlt, melynek megoldásaként már a jövőn agyalunk, félünk, távolodnánk és menekülnénk a volt-tól, miközben félünk a lesz-től.Közben pedig,hol marad a "van"? Félelmeink csapdájában élünk, vergődünk s a világ így néha mintha egy börtönné válna.Vagy csak épp mi börtönözzük, falazzuk be saját lelkünket azzal,hogy nem merünk ebből a forgásból kiszállni és felrepülni a fellegekbe.Az Élet pedig így csak Fél-Élet, miközben magunk is,egyedül is ugyanúgy megélhetjük,megélhetnénk a teljességet,a sikert, a boldogságot.

Bűntudatunkkal, lelkiismereti gondjainkkal, haragunkkal, önmarcangolásunkkal, félelmeinkkel, hibáinkkal,néha elő-előbukkanó "másságunkkal" való áradás helyett , hinnünk kéne abban, hogy mi magunk is jók vagyunk, értékesek, kreatívak, szépek, méltók a megbecsülésre,a szeretetre, méltók a boldog életre,itt vagy máshol.Hinni,hogy Isten okkal és céllal teremtett minket ilyenné s épp erre a Földre,épp ebbe a családba. Hinni azt, hogy életünk a tanulás és a tanítás váltakozásával lépked fel és fel a fejlődés apró lépcsőin.