Szürke,esős napok.Az ősz első napjai. Zárkózás,biztonság-keresés,egyedüllét,falak.Egyre nehezebb beengedni bárkit is mögéjük,átengedni az érzéseket. Védelem? Valahol az. Valóban ilyen veszélyes lenne megnyílni? Megnyílni az érzéseknek.Nem szólunk senkihez,semmihez,csend van.Furcsa egy üres csend.Ott a falak mögött,ahova nem sokan láthatnak be.Sokszor senki.Kitörnénk,de nehéz kiutat találni. 

A lélek tisztán mutatja: kétségtelenül itt az ősz.Egy zártabb,befele fordulósabb,félelmekkel-telibb időszak.

Aztán egyszer csak fentről aláhull valami le a Földre.Ott lebeg el a szemünk előtt.Bámuljuk könnyed lebegését.Egy apró fehér tollpihe.Vajon honnan jött? Persze szívünk mélyén tudjuk.Egy Isteni jel a mennyországból,egy apró kis fénysugár a szívnek.Bár úgy érezzük,nem tartozunk sehova,őrangyalunk mindig velünk van és pontosan a nehezebb napokon libbenti fel szemünk előtt a függönyt: Istenhez tartozunk.Mi is,pontosan úgy,ahogy minden ember a földön. Hiába kavargunk,félünk,szorongunk kis földi halandó életünkben,tesszük dolgunkat így és úgy,reagálunk így és úgy,s igen,néha hibázunk, bűntudatunk,magányunk,zavarosságaink néha eluralkodnak,Isten akkor is szeret bennünket.Szeret,mert megérdemeljük.Szeret feltétel nélkül.

Mindannyiunkat ugyanúgy szeret,hiába is gondoljuk azt,hogy nem érdemeljük a jót. A kisördög sose alszik bennünk.Mindig él,ha el nem altatjuk,s fel nem ébresztjük a szívünk mélyén csücsülő angyalt.Hiszen egyek vagyunk,s mindannyiunkban ott él Isten,ott él a Szeretet. Ahogy a tollpihe ellibben szemünk előtt,valami csoda gyúl a szívben. A toll egy angyali jel.Egy jel,hogy nem vagyunk egyedül.Egy kis fénysugár és szín az őszi szürkeség zárkózottságában.

Egy kis tollpihe,s ehhez képest rengeteg kérdést hoz magával onnan fentről.Könnyedén,lebegve száll a levegőben előttünk.Egy fél pillanatra megbabonáz bennünket. Majd elgondolkodunk. Miért olyan nehéz könnyedén és szabadon élni? Miért nehezíti az életet annyi félelem és szorongás? Mi lenne,ha valóban könnyedén,nyitottan és örömökkel tudnánk élni a világunkat? Mikor leszünk készek lebontani falainkat s feladni a védelmet? Továbblépni.Mozdulni,elmozdulni,kimozdulni a komfort zónából,amiben már érezzük,hogy szenvedünk.Érezzük,hogy korlátok közé zár bennünket,akár csak egy kalickába zárt madarat,aki nem tud szabadon repülni. Miért olyan nehéz viszlát-ot mondani a földnek és tovaszállni,minden korlátot leküzdve és átrepülve?Mi lenne,ha nem félnénk tovább a világtól és kibújnánk a csigaház védelméből? ..és erősebben,stabilabban vágnánk neki a világnak.Mi lenne,ha mernénk lépni?..Egyet..még egyet..s újra egyet,előre.

Mi lenne ha végre valahára megtanulnánk bízni magunkban és a Végtelenben? Bízni abban,hogy az erők jó irányokba viszik életünket.

Mi lenne,ha csak egyszerűen MERNÉNK SZABADNAK LENNI? és.. Mi más lehetséges még?