Mentél és jöttél.

Indultál és érkeztél.

Mindeközben rengeteget tapasztaltál.Legfőképp önmagad.Önmagad rendjét vagy épp zűrjeit,nyitottságát,zárkózottságát,érzelmeit,hullámait.A percről percre történő változásokat.A pillanatok erejét. A reikis terem/sátor stb mindig ad az embernek egyfajta biztonságot,mély csendet.A "tartozol valahová" érzést.Kezelések alatt két,sőt néha három ember kapcsolódik.Egy emberen 4 kéz is lehet akár és ez ad egyféle biztonságot és nyugalmat szívnek,léleknek.Van kapcsolódás.Nem vagyunk egyedül.Teljes egység-érzés.

Aztán hirtelen du. mindenki szétlibben.Ki itt-ki ott folytatja útját.Olyan mintha te is rálépnél saját Everness-utadra.Mész,nézelődsz,zenéket hallgatsz,dobokat próbálsz ki,csörgőket..le a balcsipartra,kicsit újságot olvasol,majd újra vissza.Valahogy nem találod a helyed a forgatagban. Itt vagy egy őrületes nagy spirituális fesztiválozós banzáj közepén,ahol elemedben lehetnél s mégis.Mi a baj?-kérded magadtól. Egy ideig nem tudsz rá válaszolni. Egy ideig jársz-kelsz az emberek között.Mikor egyszer-egyszer belebuksz egy ismerős arcba,megörülsz.Aztán kicsit beszélgettek majd megint elvesztitek egymást.Ő erre megy,Te arra.

Valahogy,valamiért megint a balcsipartra húz valami.Hátrébb ülsz le.Újságot olvasol.Majd felállsz..valami belső erő mozdít.Le kell menned egészen a vízhez.Kiülsz a szélére.A víz hullámzik.Csendes vagy.Körötted millió egy ember,tán ez is zaklatottá tesz.Figyeled a hullámokat ahogy azok a parthoz csapódnak.Egy-egy csepp lábad éri.Egyre mélyebbre és mélyebbre mész önmagadba. Megjelenik az első szemhomályosodás,az első könnycseppek,aztán a a másodikak,a harmadikak és lassan csendesen ott a vízparton ülve sírni kezdesz.Csendesen.A víz,a hullámok úgy csapódnak a parthoz mint az érzések lelked puha falaihoz.Erősen,fájdalmasan.Az érzés maga az elszakítottság érzése.Messze mindenkitől akit ismersz és szeretsz.Körötted millió egy ismeretlen ember..és hiába,egy nagy spirituális feszten teljes egység van..benned is annak kéne,hogy legyen,de valahol du.ra mindez elveszik.

A víz hullámai tovaviszik érzéseid és könnyeid.Kicsit megkönnyebbülve hagyod most ott a partot.Igen,ez volt az utolsó találkozásod az Everness partszakasszal most.Visszajutsz lassan a reikis sátorhoz.Kiüresedtél.Valami kiüresedett.Egy szó nélkül lefekszel és elkezded magad kezelni.Ekkor jössz rá hogy a pulzus ilyen érzelmi helyzetek után a test mennyi részén érezhető.A fejen,a gyomorban,mindenhol.

Eszedbe jut a nemrég olvasott cikk: Ahogyan születtél,olyan életed lesz.Napról napra érzed,hogy ez a cikk..ez valóban megmondta a tutit.

Telnek a percek..fél órák,már csak reiki-vel,majd eljön az indulás ideje.Addigra már lenyugodva.A buszmegállóban várod a buszt.A Nap éppen utolsó vörösen izzó sugarait mutatja meg az ég alján.Csodaszép.Melletted három lány beszélget.Valószínűleg barátnők.Elgondolkozol.Ők "Együtt" vannak.Valójában együtt.Aztán meg egy másik hármast figyelsz meg.Két fiú és egy lány.Ők is a fesztiválról jönnek haza.Poénkodnak,beszélgetnek.A buszon a melletted álló négyes helyre ülnek.Azon gondolkozol,miért van az,hogy valakinek jóval nehezebb sok minden. Végül nem is gondolkozol.Fogod az újságot,ami a nap folyamán is segítségedre volt és belemélyedsz.Nem figyelsz,bezársz.Nem hagyod,hogy fájjon.

Amikor már nem egy ember mondja,hogy él az..ott él benned a tűz. "..azt érzem,hogy nagyon nagy tűz van benned,amit bezársz.Néha kitörik,majd megbánod.." és ha már nem először hallod ezt,az már jelzés értékű.

Tán igen,ott él,ott parázslik,ott tombol bennünk,kitörni,fellobbanni vágyik,de valami miatt képtelen erre.Útját állja valami. Törnénk át rajta,de valami nem engedi. Ott egy óriási fal. Elfojtódik.Lefojtják félelmek,hitek,gátlások. Hogy honnan is érezzük,hogy mégis ott él bennünk? Vannak emberek,akikkel elég csak beszélgetni,nyílni,fellobbantanak bennünk valami kis parázst.A személyiségükkel,az elfogadásukkal,a nyitottságukkal,a szavaikkal,azzal,hogy szinte érezzük őket,s ha fizikailag nem is halljuk,ott benn mégis halljuk a hangjukat. Nem tudjuk,hogy ez a parázs mi,mihez kapcsolódik.Keressük a helyét,nem találjuk,de érezzük hogy ott él bennünk.A megfelelő emberek pedig képesek kihozni belőlünk.Képesek megmozdítani azt a felünk,amit valójában ezerféle félelem gátol le.

Nem mersz megszólalni,csendben vagy de közben belül üvöltenél.Ismerős érzés,igaz? Hát ez az.Ez a bennünk rejlő tűz.Kérdés,merjük e valójában kifejezni,megélni,átadni,szabadon,félelem nélkül. Merjük e lerombolni azokat a falakat amik az útjukban állnak. Merünk e néha erdőket felégetni mielőtt lecsendesednénk.

A dobok nagyon jól segítenek kiadni mindezt,megélni a tüzességet,a forróságot.Megnyitni a szívet,a torkot.Ha az ember kellően rá tud nyílni,segíthet a tűz megélésében.Máskor más segítséghez nyúlunk...és erős..és naponta robbanunk..és számunkra olyan önmagunktól idegen és erős lobbanásokat élünk át,hogy magunk is megijedünk.Hiszen ez nem megszokott.

Aztán lehalkulunk,visszacsendesedünk,kiüresedünk.Ahogy kívül is csend lesz,úgy belül is.Megéltük,tán megijedtünk,hogy van egy ilyen részünk is,majd minden visszaváltott a csendesbe,a szótlanban.Néha hagyni kéne lobogni.Hadd lobogjon,nyitottan,szabadon,égjünk el a tűzben majd csendesedjünk vissza.Ez a két oldal: a tűz és a víz.A lobogás és a csend kettőssége.Meg kell találnunk köztük a valódi egyensúlyt.Ez a nehéz.

Nem lefojtani.Nem félni. Hagyni hogy éljen,hagyni hogy megélődjön,élő legyen és lobogjon és robbanjon és aztán tudjunk visszavenni,vizet önteni rá,újra csendessé válni,lággyá és gyengéddé.

Kiben ez él jobban,kiben az,embere válogatja és vannak olyanok is,akik egyensúlyban tudják a kettőt tartani.No ez az igazi tanulandó művészet.A lobbanások élénkségével festeni vagy a lágy színek szeretetébe burkolózni.

Itt gőzölög a reggeli kávé mellettem.Illata terjeng a levegőben.Kinn a napfényes Július szórja sugarait,színeit,fényeit.A minap olvastam egy cikket arról,hogyan is befolyásolja a születés későbbi életünket.Ahogy olvastam,szemem talált valamit,amitől a szívem bedobbant. Valami megmozdult. Valahogy így lehetett-gondoltam.

'Ha sokáig van a szülőcsatornában, később előfordulhat, hogy nehezebben ugrik majd bele kiszámíthatatlan, változással járó élethelyzetbe. Az sem mindegy, hogy az újszülöttet kiérkezésekor hogyan fogadják: ha nem találkozik az anyjával, akkor azt tapasztalhatja meg, hogy beleugrott a változásba, de nincs rá garancia, hogy majd ettől jobb lesz, és igazából magány vár az út végén.'

Elgondolkoztam.Vajon az egyedüllét,a magány mire tanít minket? Talán arra,hogy önmagunkkal is békében,egységben tudjunk élni.Arra,hogy megtaláljuk egy olyan belső énünk,aki önmagában is teljes. Mint a fák.Az erdőben sok-sok fa él egymás mellett és mégis magukban is,egyedül,egyénenként is stabilak,erősek és gyökérzetükkel erősen kapaszkodnak a talajba. Jöhet vihar,szél,ők stabilan állnak. Csendesen. Magukban. Mégis nagyon jól megvannak. Néha úgy érzem,tanulhatnánk a fáktól.

Önként választott e vajon mindez? Nem feltétlen. Keressük az "együtt"-érzését? Nanáhogy! Tán sokszor egész életünkben. A nyár ilyen. Harcos az egyedül-lel,az együtt-tel,az egységgel.Doboláson,utcazenén,a városban,a világban. Közben pedig minden kis sejtünk arra vágyik,hogy érezzük,érezzük azt,hogy mit jelent együtt lenni.Mással,másokkal,békében,elfogadásban.Néha tisztán összejön,néha kevésbé,de a próbálkozás folyamatos.Ehhez pedig kell egy adag bátorság is. Bátorság ahhoz,hogy kilépjünk a múlt árnyai közül.Az emberek közé. Közétek,közénk. Hiszen akárhogy egyedül vagyunk,(egyedül születünk és egyedül is halunk meg-szoktam volt mondani),mégiscsak emberből vagyunk.Szükségünk van a másikra,az együtt-re,a beszélgetésre,a közös tevékenységekre,a szeretetre.Egy régi barátom szavaival élve: társas lények vagyunk. Akkoriban nem igazán éreztem mindezt,nem igazán ért el hozzám ez a fogalom.'Társas lény'. Meg is szakadt a kapcsolat. Ő együtt-párti volt,én egyedül-párti. Túl sok volt bennem az "egyedül",benne túl sok az "együtt". Így csúsztunk ki a harmónia egységéből. Kisírtam magam s ennek minden feszültségét mígnem aztán teltek napok,hónapok,s mégis újra és újra megéreztem,hogy minden kis sejtem teper az együtt megélése után. Érdekesek ezek a belső kettősségek.

Aztán amikor egy meditációban visszavezetnek a gyerekkorba,sírsz,zokogsz,a plédbe fúrod a fejed és közben teljesen visszatérsz önmagadba,önmagadba,egyedül vagy és mégis egységben.Érezve azt,amiért mindig is kapálóztál.Egységbe kerülsz a könnyeiddel,önmagad legbelső lényével,azzal aki voltál.Azzal akiből a mai lettél. Kicsit olyan ez mintha újra megszületnénk.Kegyetlen,fájdalmas,minden percben változó,az egyedüllétből haladva az együtt felé,a szeretet felé.

Itt és most. Megérted azt is és egyre jobban elfogadod,hiszen érződik,hogy lesznek olyanok,kik türelem híjján elhagynak és igen,lesznek olyanok is,akik kitartanak melletted és Veled tartanak.No,ők számítanak igazán. A többi nem lényeg.Akár be is csukhatnád szíved összes ajtaját.Mindegy is,hiszen,ha kinyitod,akkor se mész semmire.

Néha kortyolsz a kávéból. Érzed az ízét. Melletted nyitva az ablak .Érzed a hűs szellőt. Érzed az érzéseid. Érzed a szavaid súlyát.Egyedül vagy.S mégis teljesen rendben. A Dal neked szól,nekünk szól. Az egyedül-nek és az együtt-nek.Mindennek ami én vagyok és mindennek,ami Te vagy,mindennek,ami mi vagyunk ketten..vagy többen.

Annak az Egységnek,ami talán mindannyiunkban ott van születésünkkor,majd lassan elveszik.

Július van.Napsütés fényeivel,pléden pihenő kiskutyával. A kávé elfogyott. Az előttem álló festmény alakja viszont életre kelt.Ül a tengerparton és a lemenő nap sugaraiban angyalok táncolják körbe.