Sétálsz a parton,

fenn az égen madarak szállnak

a messzi látóhatár üzen hármat.

Megállsz s a homokba firkákat vésel:

szavakat,emlékeket,

képekkel telt élet-részeket.

A tengerpart homokja egy ideig tagad,

majd aztán hirtelen

az égbolt messzi sötétje elragad.

Viharos szél fú,eső pereg,

minden egyes homokba rajzolt élet-rész reszketeg.

Leülsz a parton,madarak szállnak,

a messzi határ üzen hármat:

figyelsz,hallgatsz,csendben maradsz.

Lassan a felhő elvonul,a Nap kisüt szótlanul,

az utolsó esőcseppekkel összefut

átvilágít rajtuk,s

szivárványt ír az égre fel.

Ott ülsz alatta csendesen.

A Nap kisütött,

a vihar elvonult,

a tenger kisimult,

a part befogadott.

Végül ismét:

A homokba rajzolsz képeket,

érzésekkel telt élet-részeket.

A Nap egy fényes sugara mindezt felkapja,

a szivárvány felé szállítja.

Te ott ülsz alatta

most már minden érzést tisztán megragadva.

Bízunk a világban? Vagy nem? Beszélgetősek,csacsogósak vagyunk? Vagy könnyen megnémulunk?

Néha ott van egy óriási blokk.Nem szólalunk meg.Háttere? Lelki. A félelem.A félelem az újabb sérüléstől.A zártság.Úgy kéne szembenézni félelmünk tárgyával,hogy ne tudjon többé bántani.A szemébe nézni és erősen,magabiztosan azt mondani: " ITT VAGYOK.TISZTA.JÓ.OKOS.SZÉP.NEM BÁNTHATSZ TÖBBÉ,MERT ERŐSEBB VAGYOK!" Néha mégis képtelenek vagyunk.Képtelenek vagyunk a szemkontaktusra és elnémulunk.Nem merünk megszólalni.Félünk.Meghunyászkodunk. Minden önbecsülésünk,önértékelésünk romokban. Azt kívánjuk,bár nyílna meg alattunk a Föld.

Amikor egy pohár egyszer összetörik,még összeragasztható,de már nem lesz soha ugyanaz.Ha viszont hosszú évek alatt újra és újra apró darabokra törik a pohár a könnyeinkben ázva,hiába is akarja a másik ragasztgatni,kedveskedni,szép szóval,hízelegni,segíteni,úgy mintha minden szép és jó lenne,már hiába is próbálja.Ekkor mi már megnémulunk,teljesen bezárkózunk,félünk és védjük magunkat az újabb és újabb sérüléstől.Huszonévek után már késő a bizalomnak.