Van egy du. .

Aztán van egy este.

Van a szív.

Vannak érzések.Vagy nincsenek.Van,hogy csak tátong egy nagy üres folt a lelkünk helyén.Napközben megyünk,megyünk a dolgunk után.Csináljuk.Mert kell.Mert megszülettünk,s élni kell az életet.Még ha néha valójában nem is nevezhetjük életnek.Kiüresedett.Magányos.A világ idegenné válik számunkra.Emberek jönnek-mennek,mi pedig csak sodródunk.Minden kapcsolódás nélkül egy vagyunk a sok közül.Így járunk-kelünk a világban.Idegenként.Magányosan.Üresen?Depisen? Olyasmi.

Úgy érezzük ilyen percekben,hogy a világ kitagad,megtagad minket.Nem fogad be.Nekünk viszont mégis élnünk kell.Sok mindent kérdeznénk Istentől ekkor itt ebben a nagy világi forgatagban.Megállnánk,felnéznénk az égre és fájdalmasan bele kiabálnánk a végtelenbe gondolataink.Kérdés,vannak e ilyenkor gondolataink.Vagy érzéseink. Furcsa állapot ez.Leírhatatlan.Mély és csendes. Szótlan. Hangtalan. Megakadt. Bennrekedt. Egy részünk ekkor valahol máshol van.Biztos nem ezen a Földön.Úgy érezzük,nem vagyunk idevalók.Feszít a csend.

Eljön az este.Húzzuk az időt. Kinn. Az "otthon",a "biztonság" nem hív.Nem érezzük önmagunkat stabil helyen a világban.Betérünk egy presszóba.Egy sört kérünk,s kérdezzük,merre is xy utca házszám.Közben egy idősebb pasi kattan.Ekkor jövünk rá mi mozgatja bolyongásunkat,s hogy miért is nem akarunk haza menni.Talán a magány.A szeretethiány,a gyengédségre való igény.Zártak is vagyunk.Közben ezer dolog megfordul fejünkben,mégis megérezzük,milyen is az,ha egy pasi végre észrevesz.Amikor észrevesz és talán akar is tőlünk valamit.Talán csak játszana velünk,talán valóban akar. Kimegyünk a presszóból,zárjuk a helyzetet. Mi lett volna ha ott maradunk?Megiszunk pár pohárral velük,ellazulunk a napi feszültségből,a csend megnyílik,tán beszélgetünk és így a kis hiszékeny naiv libával a maci hamar becsalható a málnásba.Kicsit becsípnénk,ellazulnánk,mennénk aztán hogy mi történne,az már a jövő zenéje.

Isszuk a sört,várunk.Várunk valakire,aki felpofoz.Puff.Szeretetből. Várjuk azt,ki fellocsol egy pohár vízzel,és észhez térít,hogy "Hahó! Ennél Te értékesebb vagy." .Várunk. Megjelenik egy ismerős: Hát te?Lazulsz?Ha tudná,mennyire laza vagyok jelen percben-gondoljuk.A következővel záródik a pár szavas szóváltás: Godot-ra várva.Mondtunk is valamit s nem is,ez a pár szó is nehezünkre esett.

Nem is tudom pontosan,de a Godot-ra várva is végződik valahogy.A történet is. Nem várhatunk a végtelenségig.Pedig,akkor ott,szívesen tennénk.A levegő viszont hűsül.Esteledik.Indulni kell.Neki a világnak.Egy csomag mogyoróval.A csend még mindig ugyanaz.A magány és a tátongó üresség még mindig ugyanaz.Úgy bolyongunk az utcákon mintha a temetőből tértünk volna vissza.A lépéseink nehézkesek,a testünk könnyed,ropogtatjuk a mogyorót,miközben a lelkünk valahol fenn a sötét Univerzumban Istent keresi.Megtalálja,de nem tesz semmit.Csak ül vele szemben békésen.Isten pedig próbálja azt megnyugtatni puszta jelenlétével,hogy ha visszatér belénk,más állapotban térjen vissza.Egy-egy telefonnal még próbálkozunk.A próbálkozás felesleges.Elindulunk hazafele.Továbbra is ebben a csendes ürességben,lélektelen magányban.Sötét van.A busz ablakán kopog az eső...csak megyünk.Hazaérünk.Itthon vagyunk,de a lelkünk még nincs itthon,nem tért haza a testünkbe.Így végződik magányban idegenként bolyongó napunk.