Volt egyszer, hol nem, messze-messze innen, hol lágy szellők járnak, Csodák Földjén innen és túl egy falu. Kis falu szélén egy kis erdő. Onnan indultunk. Az erdőn át, ki az erdőből. Sétáltunk. Hegyen-völgyön át. Távolodtunk a falutól, az erdőtől, a múltunktól. Mentünk. Minél messzebb. Magunkban.A legnagyobb csendben, egyesülve az érzéseinkkel, a természettel. Egy idő után már nem nyomasztott minket semmi zűrös-zavaros gondolat. Egyszerűen csak mentünk. Sétáltunk. Csend volt. Akkora csend volt köröttünk, s  bennünk,mint soha,sehol máshol. Megszomjaztunk.Nézelődtünk. Vajon merre találunk vizet? Tovább mentünk. Kell itt lennie egy folyónak is nemsoká- gondoltuk magunkban. Lassan rá is találtunk. Hosszú széles folyó volt. Nem tudtuk hol ered, s merre tart. Felmentünk a kis hídra. Alattunk a folyó áramlott, mozgott. Mozgatta a levegő, a szél. Minden olyan tiszta volt.A hídról belenéztünk a folyóba. Hirtelen zavarossá vált a kép. Egy pillanatra becsuktuk szemünket. Féltünk újra kinyitni, mégis megtettük. A kép kitisztult. Belenéztünk önmagunk szemébe, mire megcsillant valami. Tán a szivárvány összes árnyalata látszódott egyszerre ebben a két szemben. „Szemem tavában magadat látod…”- szól ki belőlünk a belső csend. A képet lassan és finoman továbbvitte a folyó áramlása. Csak álltunk ott. A hídon. Némán. Szótlanul. Ahogy ott álltunk ebben a néma mozdulatlan csendben, még a szellő is megállt. A híddal együtt benne tükröződtünk a folyóban. Figyeltem. A folyót és önmagam. Nem tudtam valójában, hol ered és vajon merre tart. Ő se tudta szerintem igazán. Tiszta volt, szabad és végtelen. Vitte a tiszta áramlás. A híd másik oldalán tovább folyt. Tartott.  Valamerre. Vajon merre tart? Elmerengtem.

Egy kismadár mozdított ki ebből a mozdulatlanságból. Egyszer csak elreppent mellettem és vidáman csiripelt. Majd visszatért és leszállt előttem a hídon. Elnéztem a kismadarat. Merre megy vajon? Vajon hogy érzi magát? Mit szeretnél mondani? –kérdeztem. Ekkor már kicsit arrébb, a folyó partján virágoztak a fák. Tavaszi, bolondos,napos-szeles időnk volt. Figyeltem a kismadarat. Elreppent mellettem és mintha hívott volna. Csiripelt ám. Csiripelt torkaszakadtából. Elindultam hát utána. Repült előttem. Repült. Nem tudtam, hol fog megállni, de bíztam benne. Hát követtem. Egészen egy rózsaszín virágú fáig repült. Ott várta a társa. Elgondolkoztam. Lehet, ez hiányzik az életemből? Tán maga az érzés, hogy együtt repülhessen az ember valakivel. Nem fontos, hova, csak együtt. Együtt. Szabadon . Figyeltem a kismadarakat. Beszélgettek. Nem tudhattam miről. Egyszerűen csak éreztem őket. A szívemet hívtam segítségül, hogy megértsem őket. Éreztem kettejük összhangját, harmóniáját,békéjét, egységét. Tudtam, hogy együtt fognak tovaszállni. Leültem a fa tövébe és figyeltem őket. Egyszer csak a fejem fölül sutty,a két kis madár elreppent. Épp ekkor erősödött fel a szél, mely virágszirmokat sodort utánuk. Figyeltem. Őket és önmagamat. Magamba szívtam a pillanat erejét. A kismadarakat, a hangjukat, a virágzó fa minden energiáját, színét,nagy törzsének érzetét,illatát. Tovaszállt a két madár. Végtelenek voltak, szabadok és bár céltalanok mégis boldogok. Hagyták magukat és a széllel szálltak tovább, végig a folyó hosszában, át a híd felett, talán be az erdőbe, át a falun,ahonnan magam is elindultam,s ki tudja,most hol járnak.

Csodák földjén jártam.

Ott, hol a folyó nem tudja honnan indult és merre tart. Ott, hol a vízben tükröződő képekben apró szivárványsugarak jelennek meg. Ott, hol az elemek, a Föld, a Víz és a Szél,állatok és növények,fák,madarak,s velük én magam is egységben, szeretetben,csendben, s valami mélységes elfogadásban létezünk. Láttál már szorongó madarat? Depressziós fát? Vagy esetleg attól pánikoló folyót, hogy nem találja meg a torkolatát? Nem. A madarak szabadon repülnek, a fák élik az évszakok és a természet változásait,a tél után a tavaszt és a virágzást. Csendesek és stabilak. Minden gyökerükkel erősen kapaszkodnak a talajba és nőnek, magasra, magasra,egészen az égig. A folyó pedig? Ő is teszi a dolgát. Azt, amit a természet kiszabott rá. Folyik. Nem tudja, hol ered,s merre tart. Egyszerűen halad az útján. Áramlik.Tartja magát az áramlásban. A híd pedig…? A hídon pedig még most is ott állok. Téged várlak, aki ezt olvasod. Téged várlak. Állj velem Te is ott. Osztozz a csendemben. A folyó tükrözzön vissza téged is és tükörképeink mosódjanak össze a szivárványsugárban. Végül fogadjuk vállunkra a két kis madarat mielőtt továbbindulnánk. Így, négyesben menjünk tovább, nem tudni,merre de mégis együtt.  Hiszen az utunk ugyanoda vezet. A semmiből a semmi felé tart. Végül nem viszünk magunkkal majd mást, csak lelket, minek egyetlen lényege a szeretet. A csend belénk hatol. Nem kell semmilyennek lennünk, sehova se mennünk,mégis együtt ülünk a Mindenség közepén....