Amikor eljön az ősz,beköszönt a sötétség,a hangulatok megváltoznak.A napocska egyre kevésbé bújik elő,egyre több az eső s az embernek nyom a feje.
Néha az élet is nyomaszt.Tudjuk,érezzük,váltani fogunk.Érezzük,hogy előtte állunk,egy nagy lépés előtt,amihez igen,erő kell és bátorság.Állunk a szakadék szélén és ugranunk kell,mert nincs más utunk.Hiába félünk...meg kell tenni,bízva abban,hogy nem süllyedünk el.Jelenleg,ami van,az nem megy,egyre szarabbul vagyunk,egyre több a gond,s egyre nagyobb a hangulatzavar.Amikor már hétvégén se tudunk lelazulni,s csak itthon várjuk a hétfőt kicsit depisen,zárva..amikor reikin még csak hozzánk se érnek már ránk tör a remegés,majd kezelés közben és után is végig remegünk...amikor már nagyon szarul vagyunk,amikor nincs más út,lépnünk kell.
Hinnünk kell,s bíznunk benne hogy van tovább,hogy nincs vége.S ha erről le is térünk,lesz más út.Bíznunk kell,még akkor is ha még semmi elképzelésünk.Lesz új út,lesz újraépülés.
Terveződik,erősödik az,hogy itt a vég,itt a vége az egésznek.Nem bírom tovább csinálni.S nem csak a napi történések miatt,hanem mert már se motivációm,se erőm ehhez.Kifogytam,kimerültem fizikailag és lelkileg is.Amikor kimerül a szív az örömből,amikor már nem érzed néha,hol van az ég,hol van a föld,és vajon mi van fentebb és még lentebb,ott már nagy a gond.Az időjárás,a felhősség,a sötétség lenyom a mélybe,s tényleg úgy érzed,hogy Isten haragszik.S előbújik sok-sok kérdés: Miért?Merre tovább? Stb. Nem nyugszol.Hétvégén is fenn már hajnal 5-kor,ziziség néha egy-egy meditáció közben is,zizeg a szív,zizeg az elme és nehéz ebből a zizgésből kilépni.(bár egyszer-egyszer a reiki sikeresen kiemel) Hiszen tudjuk jól,még ha tán megpróbálok kilépni az "állapotból",kirezgek sok apró feszkót,másnap ugyanoda megyek vissza,ugyanott folytatódik az élet.Előtte ugyanúgy pakolsz és zizegsz este fél12-ig,s kelsz hajnalban,minden folyt.köv. s úgy érzed,nincs kiút.
Pedig van!Biztosan tudom,hogy van! Eddig is volt s ezután is lesz.Talán ezt kell most megélnem,átélnem,a mélységet,hogy legyen út felfele.Időszakok,életszakaszok,jönnek-mennek.
A változások állítólag 7 évente történnek.14 éves korunk után átkerülünk az általánosból középiskolába,19-20 körül tovább az egyetemre,s a következő forduló tán 27-8 évesen jön? S már eddig is mennyi mindent megélünk. Mélypontokat,magasságokat,fejlődést,stagnálást,visszaesést.
Pont itt állok.Egy keresztút,egy erdő,sötét,sűrű és félelmetes.Hangokat hallok,s nem tudom,mi lehet ez.Próbálok elcsendesedni s meghallani,de nem megy.Furcsa érzés..lehet,minél csendesebb vagyok,annál inkább félek?Hogy mitől? Haladok az úton.Ennyi. Mi lehet az erdőn túl?Mész,néha kereszteződésekhez érsz,megtorpansz,s nem tudod merre tovább.Nyomasztó egy erdő ez.
A végén,ott a végén,kiérve a sötétből,kiérsz egy fényes tisztásra,akkor ott minden letisztul.Lefekszel a fűbe és magadba szívod az éltető levegőt.Eddig elfullasztott az élet,a család,a kötések,a kötelességek; nem érezted magad se szabadnak se önmagadnak,rendszeresen zártál és menekültél volna,de tudtad,ez nem jó út.
El,Ajkára,tópartra...és nem feltétlen azért mert régi,az a 2 komolyabb párkapcsolat oda kötött,de mégis,Ajka...közel áll hozzád.A pasik, csókolózás a kocsiban a Lidl mögötti sötét részen,a cukrászda,a tó,a pizzeria,köt az a város.Tán nem arra kéne indulni,hiszen a MÚLTAD része.Mégis,amikor menekülsz Veszprémből,a családi kötések közül,arra indulnál,a tóhoz (a volt pasival való szakítás helyszínére); s tudod is miért.Ott biztonság van,ismerős vagy.Nem szereted,s nem veted bele magad az újba,az ismeretlenbe könnyedén mert félsz..tán ezért félünk a haláltól is; mert nem tudjuk,utána vajon hova jutunk.Félünk az ismeretlentől.Bika jegyűként a nyugodt lassúság,az érzékenység,finomság mellett alapjellemző,hogy félünk a változástól,az újtól,kilépni a megszokottból,ott hagyni azt ami stabil.
Vagy mégse annyira stabil...már nem az.Talán haragszok magamra,ezért kínzom magam,hogy tavaly év végén nem álltam ki önmagam mellett,hogy nem,nem maradok itt,hanem szülői nyomásra továbbgyűrtem.De eddig tartott.
Akárhogy fáj,akármilyen durva,akármilyen kegyetlen ez az egész folyamat,akármennyire félek a külső reakcióktól,attól,hogy majd ha ezt teszem,"már nem szeretnek" ,az embernek egyszer muszáj a vasláncokat elszakítani és teljesen szabaddá válni...haladnia a maga útján,ami a saját élete,nem az anyjáé,nem az apjáé..s ez nehéz,senki nem mondta,hogy egyszerű,főleg önbizalmi-önbecsülési gondokkal,kérdésekkel,de ez az EGYETLEN ÚT!Segítséggel vagy anélkül,de ez egy tipikus "MEG KELL TENNI"-dolog,az Élet természetes velejárója.S nekem kell megtennem!
SZABADDÁ VÁLNI,VÁGTATNI A SZÉLBEN,SOHA NEM NÉZNI HÁTRA! NEM NÉZNI,MI VOLT!!!! CSAK ARRA FIGYELNI,MI VAN,MOST!!!! Szabadon beleengedni magunkat abba a bizalomba,hogy a jövő majd lassan finoman kiforrja magát.Elengedni a félelmeket,az agyalást,nem ragaszkodni semmihez s senkihez,bízni magunkban és az Égi Erőkben.
Azt mondják sokszor,a család lesz mindenkor velünk,az a legerősebb kötés,kötődés.Ők ismernek legjobban,szeretnek,s ha bármi van csak ők tudnak segíteni.Hát ez nálam elég kérdőjeles és problémás.Oda kötődök legkevésbé,ott érzek legkevésbé,ott rezzenek össze leggyakrabban az érintésre,ott zárok legjobban magamra minden ajtót...s mivel külön élek,néha nem veszem fel a telefont.
Megyek,indulok tovább,keresem az érzéseket: a Biztonságot,Szeretetet (amit felesleges keresni,hiszen alapvetően ott VAN ez az energianyaláb,mindenhol köröttünk; s ha nem kergetjük,megérezzük,reikiben,vagy azon kívül,köröttünk a levegőben) ,Kötődést,ami tán nincs is..a betűim,az írásom is szanaszét áll....s mit még? Ölelést.Érezni a másik biztonságos melegét,amiben szív és szív találkozik.Megnyílni,s tudni,nem fog bántani.Bízni a szeretet erejében és hozzá bújni! S ma már,ilyeneket is élek át,de mai napig tudom,s érzem kit engedek így közel.
S néha elgondolkodok,mi van ha segítségre van szükségünk..na ez az amitől nehéz menekülni,de ez az,amit legkevésbé szeretnék.Minden vágyam volt,s az is,bizonyítani hogy mindent meg tudok csinálni magam,egyedül,nélkülük,a család nélkül,s akkor majd érek valamit,önmagam szemében is.Nem jó út ez,tudom,de így zárok be folyamatosan,ellenkezek,dacoskodok,és ha kell a legnagyobb zuhogó esőben elindultam volna a dobos társasághoz,akár egyedül is,annál inkább minél jobban megkötöttek volna...Persze,van olyan,hogy az ember egyedül nem boldogul magával,vagy bármivel,s nem szégyen segítséget kérni.Majd én mindig tudom ezt,érzem...nagy bűvészkedés nem kell ehhez.:-)
Hát,az írás is ilyen.Önsegítés,megfogalmazódás,kibukkanás,felbukkanás,onnan valahonnan egy belső tájról..a betűk,a szavak kapcsolódásával létrejön valamiféle kapcsolat író és olvasó között,s ez a lényeg. Hasonlóan mint a reiki,csak ott ember-ember között él minden.Vagy egy belső önmagammal kapcsolódok,vagy egy másik emberrel,s ebben ott van a tiszta és harmónikus egység,mint az írásban számomra.
Tán,ez az út lesz.Tán írnom kell.Tán valamilyen formában gyógyítani,ahogy mást azzal magamat is,talán maradhatnék egy más formában a tanításnál...kisgyerekekkel..vagy...a fene tudja.
A JÖVŐ ZENÉJE!
A dolog ott kezdődik: Elengedni kell,elengedni a biztonságot,azt az anyagi biztonságot,amiért benne vagyok a mélyben,benne vagyok egy olyan munkában,helyzetben,ami lassan-lassan rájöttem,nem az enyém,nem sajátom,nincs a szívemben; sőt szívem minden levegőjét elszedi,fullaszt és nyomaszt.FELŐRÖL! Félelmek nélkül merni elengedni..ez persze nem egyszerű,de csak így megy.Kiadni mindent magunkból,amit eddig lefojtottunk és szabaddá válni.Merni felvállalni a saját döntést önmagunk és a család előtt!
Végére pedig egy részlet Andrea Weaver Benső Kastély c. regényéből!
Milyen bölcs vagyok!-gúnyolódott.
-Az vagy.Mert két dolog nehéz az életben: a jelenbe belehelyezni magunkat teljes mértékben,és kilépni belőle,amikor szükséges a túléléshez.
-Igaz-bólintott komoly tekintettel Hilario.-Mélyen igaz.Az idő lebilincselt rabjai vagyunk.Nem tehetünk semmit,mert a spirál tekeredik tovább,és mi ezt a tekeredést nem úszhatjuk meg változás nélkül.Nem állíthatjuk meg a pillanatot és nem fordíthatjuk vissza.Nincs kétszer ugyanolyan lehetőség,mert már nem lenne ugyanaz mint az első.Így esett,hogy a mi világunkban a második lehetőség is elsőnek minősül.
De legalább a döntés a miénk.
Majd..aztán...
Hófehér,napsütötte terasz nyúlik az Óceánt felborzoló sziklák fölé.A fehér teraszajtó üvegfazettáiban visszatükröződik a Napsütés.Szikrázó,boldogsághor
De a zenét lecsavarja valaki,akkordjai eltorzultan hullanak a csendbe.
Az egész csak illúzió,ha azt hiszed,elszökhetsz...A fájdalmat mindenhová magaddal viszed.
A tied.A tulajdonod.Mert belül van..Nem szabadulhatsz.
...a történet pedig folytatódik...
s ezzel együtt az én történetem is,valahogy,majd az Élet írja hogy hogyan...s végül tán kijutok a sötét erdőből a napos tisztásra...